Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

16 Si parva licet componere magnis . . . Ez a vergiliusi sor jár az eszemben, mikor az előző fejezet ide vonatkozó részei után még külön is fel akarom hívni figyelmedet a piaristaságnak a magyarsággal való kapcsolataira- Az Uralt a Kárpátokkal hídként összekötő, országépítő, ezeréves európai múlttal rendelkező magyarság mellett a magyar piaristaságnak hozzánk bármily közel álló története mégiscsak részlet. De: si parva licet componere magnis, ha ebben a részletben mégis az egész tükrözik, akkor talán mégis érdemes megállnunk egy pillanatra a piaristaság és magyarság kapcsolatainál. Ezek a kapcsolatok elsősorban történetiek. A török alól való felszabadulás, s ezzél az újkori, egységes, modern magyarság csírái egyidőben ütköznek a magyar piaristaságéival. A felszabadító seregek nyomán húzódnak a piaristák a kis felvidéki városokból az Alföld, Dunántúl és Erdély magyar jellegű gócpontjaiba. A XVIII. század a legnagyobb magyar építő század. A török után a nemzet, úgy látszik, helyre akarja hozni a másfél százados rombolást, s magán- és középületek, templomok, iskolák százait állítja fel. Ez a kor a piaristáknak is az építő kora. Talán száraz felsorolás az egyes rendházak alapításának feltüntetése, de annyira jellemző, hogy mégis ide kívánkozik. A XVIII. századi alapítások a következők: Nyitra (1701), Veszprém (1711), Kecskemét (1714), Vác (1714), Beszterce (1717), Pest (1717), Debrecen (1719), Korpona (1720), Szeged (1720), Nagykároly (1725), Tokaj (=Sátoraljaújhely 1727), Rózsahegy (1729), Máramarossziget (1730), Krajova (1734), Kisszeben (1739), Magyaróvár (1739), Medgyes (1741), Szentanna (=Temesvár, 1750), Szempc (1763), Tata (1765), Nagykanizsa (1765), Kalocsa (1765), Trencsén (1776), Kolozsvár (1776), Selmecbánya (1776), Kőszeg (1776). Ezek közül egy-kettő az idők folyamán elsorvadt ugyan, de a túlnyomó rész mély gyökeret vert. Az előző fejezet néhány szóval arra is rámutatott, hogy a nemzeti szellem ébredésének és a reformkornak izzó magyarságába a piaristaság is szőtt néhány színt, s nem éppen a leghalványabbakat. A szabadságharcra vonatkozólag ismét bőven lehetne adatokat idézni. S különösen például Szegeden, ahol az akkori diákok jelentős része állt be honvédnek (akkor általában idősebbek voltak a diákok). Eleve is biztos, hogy Bécs nem az egyetlen sokat emlegetett branyiszkói hős, Erdősi Imre miatt szerette volna növendékek felvételének eltiltásával az egész rendet kihalatni. Ezért is kellett a XVIII. században szerzett intézetek egy részét feladni. A Bach-korszak erőszakos németesítésének idején ismét a piaristák vezetnek dacos magyarságukkal. A Szegedről kikerült Horváth Cyrill, pesti igazgató (az ő nevét viseli a mi önképzőkörünk) nemcsak hogy a német nyelv bevezetésének szegül ellene, de piarista munkatársaival szervezetten teremt új magyar tankönyveket, s szorítja ki a németeket. A betiltott önképzőkört is meri titokban tovább vezetni. A századvég napfényes kora a rendnek is színvonalas, nyugodt életet jelent: például szellemiek terén hat piarista egyetemi tanár és tizenkét akadémiai tag dolgozik akkor egyszerre magyar és piarista hivatásban.