Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

23 és élcekkel összeforrva vésődtek emlékezetükbe. Jellemző az is, hogy hatvankétéves korában még vállalta az intézeti játékfelügyelő tisztjét. Ő volt a Magyar Gábor-féle garnitúra utolsó Szegeden élő tagja. Diákszövetségünk legidősebb tagjai még emlékezhetnek Kustár Ignácra is. A mult század hatvanas éveiben tanított gimnáziumunkban, de a kilencszázas évek elején még eljárogatott Szegedre, és kilencvennyolc évet ért meg jó egészségben. Öt csak azért említem, mert volt benne valami rokonvonás Fekete lpollyal, de huszárosabb kiadásban. Nyolcvanéves volt, mikor egvmaga nekivágott Németországnak-és Franciaországnak, nyolcvankilencéves korában pedig Egyiptomba kívánkozott, de még akkor is kísérő társ nélkül, teveháton járta be a sivatagot. A mindig jókedvű, szellemes, adomázó, nótakedvelő magyar piarista alakját novellaíróink is tollúkra vették (Móricz Pál). Meg is lehetett csodálni azt, aki kilencvenéves korában csizmásan, zsinóros magyar ruhában az asztal tetején mutatta be a magyar táncot az .elfajzott" fiatalságnak. Mindenképen hiányos lenne a szemlénk, ha kihagynók belőle a mult század derekának legérdekesebb szegedi piaristáját, Tóth Jánost. Tóth János működött leghosszabb ideig Szegeden, ötvennyolc évig. Ez két emberöltő. A gimnáziumi anyakönyvekben csak 1852-ig találkozunk a nevével. Huszonhárom évig tanította a szegedi líceumban a fizikát, a földrajzot és a mezőgazdaságtant. 1852-től 1887-ig pedig a városi és a tanyai népiskolák tanfelügyelője, ha tetszik főigazgatója, de leghelyesebben így lesz: apostola volt. Áldást osztva lépett be az iskolába; és ha tudták előre, hogy érkezik, összegyűlt a tanyavilág népe egy-egy központba, és harangszó fogadta a nagyságos urat. Misézett nekik, meghallgatta ügyesbajos dolgaikat, aztán szekérre ült, és ment tovább a szomszédos iskolába. így járta harmincöt évig a tanyavilágot, el egészen Királyhalmáig, ahol Ferenc József is meglátogatta az iskoláját. Ő volt a szegedi gimnázium Magyar Gábor-féle aranykorának egyik előkészítője, mert a tanyák sokezer gyermekének ő adott kultúrát, és a piaristákat is Szeged lakosságának jelentékeny hányada az ő vonzó egyéniségén ismerte meg. Tóth János iskolai fogalmak szerint többre hivatott ember volt, hiszen már 1829-ben, mikor két más tanártársával, Reisinger Jánossal és Horváth Cirillel együtt Szegedre került, mint kész tudóst fogadták. A két másik társával együtt talán ő is az egyetemen folytathatta volna munkáját, de „őt nemtője elhagyott, járatlan útakon vitte." Szegedé maradt mindvégig, és még kedvenc stúdiumáról, a fizika műveléséről is lemondott, hogy megvalósíthassa Kónya Kristófnak, egy száz évvel előtte élt piaristának álmát: a tanyai nép iskolaügyének és művelődésének megoldását. Kónya is a tanyák apostola volt, aki aggódva nézte a városból kiköltöző, vagy a nagy határban megtelepülő gazdák gyermekeinek sorsát. Vasárnaponkint fölkerekedett, és nekivágott a pusztának, prédikált, misézett nekik, beszélgetett velük a város, az ország eseményeiről. Tanította őket, gyermekeket, felnőtteket, öregeket is, a maga módja szerint, pótolva egyszerre templomot, iskolát, újságot. Ezen a nagy területen Tóth János idejében már huszonhárom iskolában négyezer magyar gyermek kapott oktatást és tisztességes nevelést. Legjobb példával maga a tanfelügyelő járt elől: papjuk, tani- •