Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

16 kapuján csak kíváncsi gyermekfejek szoktak bekandikálni, és a mindig játékra álló kezek a toronytetőről lesodort cserepek darabjait dobálják a keresztelőmedence elé. Az őszi széltől besodort száraz leveleket is csak tavasszal söprik ki innen. És ha most a templomra pillantunk, az első gondolatunk az, hogy miért nem vártak a szegediek, miért nem vártak ezzel is RerrichBélára, az árkádos házak építőjére? A fényképekről ismert templom a valóságban nem olyan szép, és inkább az áldozatos várost dicséri, mint a tervezőt. Nem is a tervező a hibás elsősorban, hanem a körülmények : a kedvezőtlen történeti pillanat. Akkor tervezték, mikor a modernkedő építészet még nem tudta, hogy mit akar. A történeti stílusokat már nem akarta másolni, de új mondanivalóval még nem tudott előállni. S így akarva nem akarva mégis mindig a régibe botlott bele, de minden stílusba egyszerre. A tornyok őse a velencei campanile, a bejárat a román székesegyházaké, a kupola oszlopkoszorúja a rajnai dómoké, az emberi tevékenységeket ábrázoló domborműveket a firenzei dóm tornyáról ismerjük. És az sem csoda, hogy a templomnak nincsenek idomai: mindenfelé nyugtalanság, megbontott falfelületek, mindenütt zsúfoltság és mégis kevés mondanivaló! S belül a káosz még fokozódik: nincs egy tenyérnyi közömbös felületa falon, mindenütt szín és egymásba bónyolodó vonalak. A képekkel is baj van. Nem az a baj elsősorban, hogy az ószövetség túlharsogja az újat, a szívünkhöz közelebb állót, és ezidőszerint még szinte teljesen hiányoznak a keresztény évezredek ábrázolásai, hanem az a kiábrándító, hogy ami van, az is csak illusztráció jellegű: megnéztük egyszer, s mondhatjuk, végeztünk vele. A kép ismételt megpillantása sem mond többet, legfeljebb a művész technikáját kezdjük tanulmányozni. Ennek is gyorsan a végére járunk. Mennyire mások, izgatóbbak, kifejthetőbbek, lelkünkben egyre gazdagabbá válók ott kint az ősi toronyban Aba-Novák tüzesszemű alakjai! A templom legszebb darabjait később állították be, és az eredeti elgondolástól eltérően tervezték, s így bár ezek adják a templom igazi ékességét, rontják az együttes hatást: a főoltár baldachinja, az ókeresztény ambó, Szent Demeter vörösmárvány oltára, a Klebelsberg-síremlék. Ezekre a darabokra mutogatnak az emberek, mint nem „belevalókra", amelyek zavarják a „stílust". Csakugyan megbontják az „egységet", mint mikor a tarka csokorba még néhány szál orchideát is beletűznek. Ezek közül a mi szívünkhöz kettő áll közel: a főoltár, melyre diákmiséink áhítatával tekintünk, és a szószék, honnan a nekünk szánt, a mi lelkünkre szabott prédikáció szól hozzánk. És még valami van itt, amivel összeforrott a piarista diák: a hatalmas orgona. Búgó vagy mennydörgő hangjával együtt cseng lelkünkben a piarista diákok vasárnapi éneke. Csak alig vesszük észre a baloldali hajó falán a Kalazancius-képet. Úgy van ott, mint egy régi világról beszélő emléktábla. Annak is tekinthetjük, mert épen ezen az oldalon húzódott a régi piarista gimnázium épülete. A Kalazancius-kép ezt a régi otthont juttatja eszünkbe. Az a tér, ahol most a Fogadalmi templom áll, nekünk mindenképen szent hely : ez a régi piarista telek. Itt állt a Szent Demeter temploma, tőle jobbra a Tisza felé a rendház, balra a gimnázium