Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

10 len szépsége. Ezek a képek jelentették nekik a nagyvilágot. E sorok írója is órákig állt e képek előtt diákkorában egy másik piarista iskola folyosóin, és elnézegette a Forum Romanum, a paestumi templom, az Akropolis, a Dionysos színháza, a Szent Pál temploma, a Hagia Sophia, a San Marco és a Notre Dame ábrázolásait. Beleégtek ezek a képek a lelkébe, és ezt az első befogadást később nem tudta teljesen elmosni sem Goethe Itália ja, sem Gregorovius Wanderjahréja sem Burckhardt Ciceronéja, még a valósággal való találkozás sem. Ezek a képek hatásban valóban versenyre tudnak kelni azzal a munkával, mely az osztálytermekben élőszóval folyik. A képektől elfordulva érdemes egy pillantást az udvar felé is vetni: nem csöppenünk vissza hirtelelen a legprózaibb valóságba. Nem a szokott, megkopott iskolaudvar fogad, hanem szabad térség, melyet az egyetemi természettudományi intézetek épülete zár le. Inkább angol főúri kastély, mint iskolaépület, előtte a Kolozsvári testvérek Szent György-szobrának másolata. Mintha csak valamelyik előbb szemlélt művészettörténeti kép eredetijét látnók. A zöld pázsit közepén, a szobor fehér mészkőtalapzata körül nyáron lángpiros cannák nyílnak, télen pedig, mikor sűrű pelyhekben hull a hó, olyanná változik a kép, mintha egy angol karácsonyi levelezőlap elevenedett volna meg. Van ennek az iskolának még egy helyisége, melyet a szellem kivételes művelő helyévé avattak az elmúlt évtizedek és a százados hagyomány: a díszterem, az önképzőköri gyűlések és ünnepélyek színhelye. Ez a szegedi önképzőkör nem is iskolai, hanem városi intézmény volt s méltán ünnepelte nemrég százéves megalakulását a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ezen a napon egyetemi tanárok, művészek, egyházi és világi méltóságok gondoltak Szegedre, ha nem is tudtak valamennyien összeseregleni erre a találkozóra. A Horváth Cirill alapította önképzőkör valamikor a város megmagyarosodásának egyik fontos tényezője és a város egyetlen akadémiai jellegű társasága volt. De még a kiegyezés után sem veszített tekintélyéből, s virágkorát épen a kilencvenes években élte a kitűnő Sáfrán József veze-