Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1941

7 csak a szép öregkor, hanem megkapta azt is, amit talán a kedvenc költő szavaival kért és gondolt el: „munkás, vidám öregséget..., hogy megint ültessek oltsak." Ott hajolgat ősz hajával a zöld lombok között, nézi fejlődő gyümölcsfáit, szinte tekintetével óvja, érlelgeti gyümölcsüket, s mikor télen az asztalra kerülnek, oly szeretettel tud beszélni mosolygó almáiról, mintha mindegyiknek külön életrajza volna. De térjünk vissza még egyelőre a múltba. Volt a szegedi piaristáknak egy bánatuk is : a rendházuk. 1793 óta szép iskolaépületben tanítottak, de lakásuk még mindig az a hat szobácska volt, melyben először „ideiglenesen" meghúzták magukat. Toldozták-foldozták, de menthetetlenül a pusztulásra volt ítélve: alul a nedvesség mállasztotta, a tetejét a szél bontogatta. A Pap János-féle derék történetnek (A piaristák Szegeden 1886) az a lapja, mely ezt a »rendházat" bemutatja, a regényíró leírásává színesedik. »Az ősi hajlék, melyet a piaristák beköltözésükkor 1720-ban Szeged városától nyertek, idő folytában annyira megvedlett, meggörbedi és megpusztult, hogy nemcsak a tanárok által, de rozzantságát jellemzőleg városszerte Hatrongyosnak neveztetett. Tetőfáit összeőrölte a szú, lécezetét zsindely hiányában elrothasztotta az eső, falai kipúposodtak és sok helyen megrepedeztek, ajtó- és ablakrészein át dúdolt az őszi szél, padlatáról aláfolyt a csapadék, szóval oly állapotba jutott, hogy inkább vendégtelen útszéli csárdának, mint művelt emberek lakásának lehetett tartani. Láttán élcélődött az idegen, sajnálkozott a szomszédság, ledőléssel fenyegető oldalát kikerülte az átmenő, s évtizedek óta nyomorgott benne a tudományok napszámosa. Csupán egyet nem indított meg, csak egy szemlélte hidegen, közönnyel, s ez Szeged város tanácsa vala". Ezen segíteni kellett. Nem is magukat féltették a piaristák elsősorban az egészségtelen, átnedvesedett épületben, hanem a könyveiket. Valahányszor a nyomorúság és a betevő falat megszerzése