Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1940

9 nyílhatta. Az iskolát mindenek fölött a szellem munkáló helyének tartotta. Ebben rendje hagyományait követte. Tudta, hogy szükséges a jól felszerelt, egészségi követelményeknek megfelelő iskolaépület, de ennél is előbbre való az iskola lelke: a képzett, hivatásáért lelkesedő tanár és tanító. Ezért sohasem vakították el bizonyos „vívmányok", technikai berendezések. A kiállítások értékét sem becsülte túl. A szellem volt a fő; és a tanár egyéniségétől, rátermettségétől többet várt, mint a legköltségesebb laboratóriumtól. Korszerű tanítást csak korszerű tanároktól lehet várni, ezt hirdette. Tehát megfelelő tanító- és tanárnemzedék nevelését tartotta a magyar iskolaügy legégetőbb kérdésének. Ezért vállal szívesen szerepet tanárképző intézetekben, ezért indít folyóiratot, ad ki nyomtatványokat és rendez előadássorozatokat. A tanár kedélyvilága sem volt előtte közömbös. Csak animóvcil! — ez volt kedélyeskedő biztatása, ha új tanár került valahová. Mert a tanár nem hivatalnok és nem szabad azzá válnia. Ettől védte fölfelé is a tanári kart. De nem engedte, hogy egyéni hibák is azzá tegyék a nevelőt. Kedély és odaadás ép oly fontos nevelői érték, mint az alapos szakképzettség. A tanítás mellett a nevelés fontosságát mindig hangsúlyozta, de a komoly szellemi munkát is megkövetelte. Ebből nem engedett. Hitt abban, hogy nevelés nélkül nem lesz ember, de becsületes szellemi, munka nélkül sem lesz a nemzetnek megfelelő vezető rétege. Es látva az újabb idők iskolában is felötlő jelenségeit, melyek elvonják a tanulótól a komoly szellemi munka lehetőségét, védelmére kelt a helyes értelemben vett intellektualizmusnak. Vagyis annak a középiskolának, mely kiművelt emberfőket ad a nemzetnek. A középiskola szellemi elitet nevel, fegyelmezett gondolkodáshoz szoktat. Tehát a középiskolai nevelés csak akkor éri el célját, ha ezt is el tudja érni. A tehetség tanultság, elméleti képzés nélkül nem tud igazán értékes munkát végezni. Ezt hirdette mindig az ifjúság előtt, de ő maga is ehhez az elvhez igazodott. Pedagógiai rátermettségét állandó képzéssel tette értékesebbé. A nevelésügyi munkák állandó olvasója volt, és a szakirodalom kitűnő ismerete jellemezte. De fájlalta, hogy a pedagógiai irodalomban oly kevés a remekmű. És bár sokszor jobbat adhatott volna, mint az, amit olvasott, mégsem csábult a pedagógiai irodalom nagyobb méretű gyarapítására. Mert tartotta magát a piarista elvhez: a nevelést inkább kell csinálni, mint írni. Mégis mindent elolvasott, minden gondolatot szemügyre vett, akár a neveléstudomány nagyjaitól, akár kisebbrendű, de gyakorlati emberektől származtak. Pedagóiai ismereteinek szilárdabb alapot adott a lélektan és a filozófia tanulmányozásával. Ezeknek a tudományoknak fejlődését éber figyelemmel kísérte s a kérdések legújabb állásáról azonnal tudomást szerzett. Spranger, Klages és Kretschmer munkáin kívül állandó olvasmányai közé tartoztak Schütz Antal könyvei. Szívesen fordult egyházi írókhoz és az egyház pedagógiájához is. Megszenteli vele a profán pedagógiát. Cikkeiben, beszédeiben, utasításaiban felcsillannak Szent Ágoston, Szent Pál vagy a mi Prohászkánk gondolatai, pápai enciklikák szavai és elsősorban az evangélium szelleme.