Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1939

52 Magasságok felé emeljük vigaszért és bíztatásért, mert megmérhetetlen a mi veszteségünk. A sírnál mindent elmond a szemekben csillogó könny, a néma megilletődés, de nekünk meg kell találnunk a szavakat is, amelyek egyrészt kifejezik azt a nagy csapást, amely Fekete Ipoly, haláloddal a magyar nevelés ügyet, a piarista rendet érte, másrészt elmondják a szívünk mélyén érzett súlyos fájdalmakat. Fekete Ipoly! Isten kegyelméből remekműve voltál az emberséges embernek: olyan szív dobogott benned, amelynek minden lüktetése a jót és a nemeset szolgálta ; egyedül jártad az életet, de Nálad jobban talán senki sem tudta megbecsülni az igaz barátságot, a tűnő emberi élet aranynál maradandóbban fémjelzett értékét, lelki kincsét. A kegyesrendi atyák minden diákja több, mint félszázadon át úgy tekintett Reád Fekete Ipoly, mint valami magasabbrendű atyai lényre, áhítattal, bizalommal, ragaszkodással és lelkesedéssel; úgy nézett Reád Fekete Ipoly minden diák, mint felsőbbrendű szellemi hatalom, a kiváltságos tudás és a megingathatatlan erkölcsi tekintély inkarnációjára ! Bizony mondom : Nem volt szükségünk írott törvényre, nyomtatott iskolai fegyelmi szabályzat paragrafusaira; amit nekünk, tanítványaidnak intelmül és tanításul adtál, az az irántuk érzett csodálatos erkölcsi függés-érzetnél fogva úgy hatott reánk, mint egy ellenállhatatlan parancs, amelynek szívünk, lelkünk, egész lelkiismeretünk szigorú rendelkezéseként engedelmeskednünk kellett. Hála, kegyelet és tisztelet tölti el, Fekete Ipoly, tanítványaidnak a szívét, akik Isten kegyelmes kedvezéséből Te melletted szívtuk magunkba a hit, a tudás és az evangéliumi világnézet igéit. Kisebb diákkorunkban még megengedtük magunknak a figyelem némi hiányát, avagy ellankadását, a magasabb osztályokban azonban, amikor képesek lettünk követni szavaid szárnyalását, nem tudtuk Rólad levenni a tekintetünket és mindig áhítattal, Téged szeretve, magasztalva álltunk körül és Te nem hangzatos szólamokkal, hanem Krisztus megváltó és megszentelő igazságaiban gyökerező és mindig azokból táplálkozó lélek belső életének a nyilt és keresetlen feltárásával ragadtad meg mindannyionk lelkét kitörölhetetlen meleg hatással. Igazi pap és ritka példás ifjúságnevelő voltál; ennek a városnak évtizedeken keresztül egyik legjellegzetesebb, legbecsültebb és legszeretettebb pedagógusa, a piarista rendnek egyik legkitűnőbb tagja voltál Fekete Ipoly, akinek gyönyörű tulajdonsága volt az, hogy mindig örültél valaminek. Lelkesedő lelkességed olyan volt, mint az örök mécses, mindig lángolt és lobogott. Kézfogásodban, üdvözlő mosolyodban benne volt egész lényed! Olyan magyar voltál, mint a Nagy Magyar Alföld, olyan mint Tömörkény István, akihez belsődben annyira hasonlítottál és akivel annyira szerettétek egymást. ősi, igazi előkelőség tette nemessé minden lélekzetvételedet és ha a boldog feltámadást várjuk, így sóhajtunk fel: Jó Istenünk, a magyar életből miért pusztulnak ki az ilyen értékek? Rossz törvény az, amelyik úgy rendeli, hogy hamar elmúljék a jó, hamar elhervadjon a szép, talán azért, hogy kevés legyen belőle, hogy ritka legyen és ellobbanó, mint a tünemény. Nagy katonák temetésén, neves közéleti férfiak utolsó útján érdemrendeket visznek; mi is elhoztuk érdemrendjeidet Fekete Ipoly,