Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

59 kel rendelkezik irodalmunk. Dugonics regényírói nagysága abban a tüzes hazafiságban rejlik, amely tespedt, szunnyadó korát is lángra tudta gyújtani. Az ő korában aludt a nemzet, elaltatta Mária Terézia asszonyi furfanggal átszőtt uralkodó tehetsége, megbénította II. József céltudatos, kíméletlen németesítő politikája és ellustította a korszellem, mely még nem ébredt a nemzeti erők tudatára. Mennyi lelkesedés, mennyi öntudat kellett ahhoz, hogy ilyen időkben magyar nyelven regényt írjon valaki. Olyan magyar nyelven, melynek kifejezéseit is magának kellett megalkotnia, vagy eltanulnia a néptől. Mennyi bölcsesség volt ebben a piarista atyában, hogy magyar nyelvet tanulni az elhanyagolt magyar néphez ment és nem restelte a póriasság vádját magára venni népéért, nemzetéért. Mennyi bátorság volt ebben a magyar emberben, hogy szembe mert szállni követők nélkül, hatalom nélkül a mindenható császárral. Ebben a hazafiságban van Dugonics András ereje, varázsa, nagysága, ez adott neki nyelvet, hogy regényeit, színdarabjait megírhassa, ez nyújtott neki témákat és ez szervezte meg olvasóközönségét. Ha semmi mást, csak ezt dobjuk az idő mérlegére, már lebillen a serpenyő. Pedig Dugonics András nemcsak igazi hazafi volt, hanem nagy nevelő is, méltó fia a nevelők rendjének. Életrajzírói megjegyzik róla, hogy nemesszívű embereket és jó hazafiakat kívánt nevelni. Célja volt a szívnek és észnek együttes képzése. De ha semmi feljegyzésünk sem lenne is nevelői nagyságának igazolására, csak egy pillantást kellene vetnünk életére és működésére, hogy igazolva lássuk : korának egyik legnagyobb nevelője volt. Az igazi nevelőt két tulajdonság jellemzi: a nevelői távlat és az önfeláldozás. A nevelői távlat, amely egy nemzet élete és az örök élet horizontjába tudja állítani munkásságát, amely el tudja választani a pillanatnyi divatot az örök értékektől, a hazafiaskodók kívánságait a nemzet komoly érdekeitől, a nyugtalanok, kalandkeresők és sarlatánok vágyait a lélek örök, szent sóvárgásaitól, a magukat kellető tévtanokat az alázatos szívük igazságától; az önfeláldozás, amely minden nevelői munka alapja. A nevelés a legradikálisabb hivatás; itt vagy mindent ad a nevelő, vagy semmit, vagy egész lelkét, egyéniségét, szíve melegét, vagy csak száraz magyarázgatást és dreszurát. A nevelő lelket akar formálni, de ..saját lelkét kell zálogba dobnia, hogy megkapja a tanítványaiét. Önfeláldozás ez, melyet megfizetni nem lehet. Meghálálni csak az tudja, aki megígérte, hogy akik sokakat nevelnek az igazságra, ragyogni fognak, mint a csillagok. Dugonics András nemcsak tanítványait, hanem egész nemzetét nevelte. Felismerte, belátta a nemzet szükségletét: a nemzeti öntudat hiányát és szívét-lelkét odaadva kezdte meg a munkát: a nemzet élesztését. Ebben van Dugonics nagysága. Ezzel magyarázható az, hogy bár nagyobb tudós volt. mint író, mégis írt és mégis ezzel tette nevét örök életűvé, ezzel mutatott példát minden kor magyarjának. Minden kor magyarjának, de leginkább nekünk. Nem volt még kor, amelynek annyira szüksége lett volna igazi hazafiságra és nevelői bölcsességre, mint a mi korunknak. Mi is egy korszak, a liberális korszak szendergéséből ébredtünk fel, ami-