Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1937

13 szerető szívű Krisztustól, a szívnek, a léleknek melegséget adó szentáldozástól, az elsők között volt, akik rámutattak Krisztus szeretettől lángoló szívére Kétszáz évvel ezelőtt egyik legelső apostola lett a gyakori szentáldozásnak, mert meg volt győződve, hogy a világon nem segíthet más, az emberek számára nem fakadhat élet máshonnan, csak Attól, aki azt mondotta: „Én vagyok az élő kenyér. . . ha valaki e kenyérből eszik, örökké él"; aki azt mondotta: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az Ő vérét, nem lesz élet tibennetek." Folytassam tovább, felsorakoztassam a példákat, amelyek azt bizonyítják, hogy a kegyesiskolák nevelési rendszerének középpontjában a szentségi Jézus állt, abból indult ki és oda tért vissza ? Csak egyet említek, ami korban sincs messze tőlünk. Budapesti gimnáziumunk egykori igazgatója, boldogemlékű Trautwein János, egy emberöltővel ezelőtt, elszomorodva azon, hogy „míg a király palotában lakik, az Isten szekrénye állatbőrök közé van szorítva," míg az emberek között egyre jobban terjed a pompa és a fény, az eucharisztikus Krisztust szakadozott terítők, rongyos miseruhák veszik körül, megalapította az Oltáregyletet, amely céljául tűzte ki, és ma is szépen valósítja célját, hogy a szegény templomokat miseruhákkal, oltárfelszerelésekkel látja el, hogy az Oltáriszentségben közénk leszálló Krisztus minél szebb, minél méltóbb környezetben jelenhessen meg. Fiúk, piarista diákok ! íme a piarista mult, amely az oltár előtt térdel, amely az Euchariszliáért ég, az Eucharisztiából él. Ezt izeni nekünk a mi mesterünk, a mi fővezérünk, a mi Szentatyánk, Kai. Szent József. Erre mondja: Kövessetek; amiként én cselekedtem, amit az én szellememtől áthatott intézményem cselekedett, azt és úgy cselekedjétek ti is. És most itt a mult, itt áll előttünk a jelen feladata, mit tegyünk? A jó katona egész odaadással teljesíti vezére akaratát. Minket is kötelez a mull. Ha hűek akarunk maradni hagyományainkhoz, ha követni akarjuk Szentatyánk szándékait, ha nem akarunk a szellem árulói lenni, akkor nekünk is az Eucharisztia lovagjainak kell lennünk, az Eucharisztiát állítani életünk tengelyébe, belőle élni. Sőt, most, amikor a Király hívó-riadója minden lelkes nemes katonáját csatasorba szólítja, mi is még többet akarunk tenni az Euchariszliáért, még odaadóbban akarunk élni az Eucharisztiának. Nemcsak most néhány óráig, néhány napig, nemcsak a szentév alatt lelkesedve, hiszen a világkongresszus nem felhevülést, szalmalángot akar, amely után nem marad más csak füst, korom és hamu, hanem meg akarja szentelni, át akarja alakítani az egész magyarságot, kiindulópontja akar lenni egy szebb, egy krisztusibb jövőnek. Mi sem csak lelkesedni akarunk. Az Eucharisztiából éltünk eddig is, de most, a figyelmeztető jelre, még nagyobb odaadással, még több szeretettel fordulunk az Eucharisztia felé, hogy ez az ünnepi alkalom a mi számunkra is elindulása legyen egy tartalmasabb, komolyabb, krisztusibb életnek. Most mindegyikünk öntudatára hozza, hogy nekünk az Eucharisztia nemcsak a mult hagyománya, hanem a boldog jövőnek is nélkülözhetetlen forrása. Mi akarjuk az életet, az erőteljes életet. Ma, amikor oly fájdalmasan tapasztaljuk, hogy oly sokan kiáltanak kenyérért és