Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1936

8 rontott meg, így ír élete vége felé: „Ettem a tudás fájának gyümölcséből és hamu-íz maradt a számban Amióta megismertük a Föld helyét a mindenségben, igen kicsinek találjuk azt. Beláttuk, hogy a Föld nem egyéb, mint egy sárcsepp és ez felette megrázó ránk nézve. Büszkeségünkben egy szót sem akartunk szólni, de belesápadtunk. .. Nincsenek már reményeink és nem tudunk már hinni abban, ami apáinkat megvigasztalta. S végül nyomorúságunk betetőzéséül az élet anyagi viszonyai is jobban nehezednek ránk, mint azelőtt.. . . . A hittel és reménnyel együtt elvesztettük az irgalmasságot is. Es e három erény, mely mint a Szentszűz képével díszített három hajó, a szegénylelkeket vitte az élet óceánján, elsüllyedt ugyanabban a viharban. Ki hoz nekünk új hitet, új reményt, új irgalmasságot ?" Ez a modern vakság emlékeztet a jerikói vakéra. Ez azonban nem Jézus, Dávid fia nevét kiáltotta, hogy adja meg neki a látást; ennek a vakságnak nem volt még Crédója, sőt a Crédónak a szándéka sem. Ahol ez a vágy akármennyire homályosan élt és legalább az igazság őszinte keresése alakjában megvolt, ott modern formában megismétlődött. Szt. Ágoston esete: „Ubi inveni veritatem, ibi inveni Deum raeum", hiszen ugyancsak ő mondotta: „Nullo modo occidet Veritas." Az igazságot nem lehet sem megölni, sem kiölni örök időre, legföllebb csak elködösíteni a filozófia bűbájosságával, vagy a bűn körmönfont szofizmáival. (Bizonyára ismered Chateaubriand esetét, aki egy istentelen társaságinak odavetette, hogy ők is hinnének, ha a bűnösségük engedné.) Őszinte igazságkeresők ebben az ateisztikus és agnosztikus atmoszférában is rátalálhatnak több-kevesebb nehézség árán az igazság útjára és az igazság útján magára az Úrra, aki mondotta: .Az ér. igéim élet és igazság. .. Én vagyok az út, igazság és élet.' E. Renannak, a kispapból lett hitetlen tudósnak unokája E. Psichari, jóllehet nem részesült vallásos nevelésben, még — sem zárkózott el a kegyelem elől. Mikor Afrikában szolgált, mint katonatiszt, Sidia nevű tisztiszolgája ezzel a kérdéssel fordult hozzá: „Uram, mit tartotok ti, nazarénusok, Isa (Jézus) felől?" . Ránéztem — írja a költő — és egy pillanatig sem haboztam. Isa — mondtam — nem próféta, hanem Isten Fia. Ezzel elmondottam Sidiának az apostoli hitvallást. Elszorult a szivem, a szemembe könny tolult. Mert hát volt-e jogom ahhoz az imádásra méltó történethez? Szabad volt-e nekem így beszélnem az Ür Jézusról anélkül, hogy hinnék benne? Sidia — folytattam — most tudod ki a keresztények ura ? Tudd meg, hogy mi keresztények szívesen odaadjuk érte életünketTudd meg, hogy mind az az erőnk, amelyet csodálsz, tőle jön, s hogy mi Őhozzá állandóan mint szeretett Atyánkhoz fordulunk. A legkülönösebb lelkiállapotban voltam akkor, mert nem hittem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia és nem tudtam imádkozni. És mégis szivem mélyéből beszéltem, úgy látszik, nem vétettem az igazság ellen. Ebben a pillanatban tudtam, hogy hazudtam, de tudtam azt is, hogy jobban hazudtam volna, ha nem vallottam volna meg Istenemet." Néhány évvel később, mint buzgó katolikus halt meg a világháborúban, aki megtérésétől kezdve a nagyapjától okozott lelki kárt igyekezett tőle telhetőleg jóvá tenni. Síremlékét a párizsi Trinitében láttam. — A Szentírás szerint a Lélek ott lengedez, ahol akar (In. 3. 8.). Aki mint az egyház legidősebb leányának, a hajdan