Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1936

23 az azelőtt megdönthetetlennek vélt igazságokat. Viviani, francia tudós és államférfi, nagybüszkén hirdette: „Olyan lángokat oltottunk ki az égen, amelyeket senki soha többé nem fog meggyújtani." Proudhon szerint az emberiség letűnt hitrendszerek romjain állva már önmagára esküszik. Balkezét szívére téve, jobbját a világegyetem felé kinyújtva fennen hirdeti: „Én vagyok a lét királya." Már a XVIII. században Voltaire is képesnek tartotta magát arra, hogy lerontsa a 12 apostol munkáját. Csodálkozhatunk-e aztán azon, hogy a szépirodalom képviselői is átvették ezt a hangot. Thomas Mann írja: „Hit? Hitetlenség? Alig tudom, hogy mi az egyik és mi a másik. Tényleg nem tudom megmondani, hogy hívő embernek, vagy hitetlennek tartom-e magamat? " Ez a teljes közömbösség természetesen megteremtette a maga mérges gyümölcseit, főképen az ifjúság lelkében, amelyik különben is átesik, több-kevesebb zökkenővel a titáni, lázadó korszakon. Rája alkalmazható elsősorban P. Lacordaire óvó figyelmeztetése: „Ha nem hisztek az Egyháznak, magatoknak fogtok hinni és ha magatoknak hisztek, annak fogtok hinni, aki többet fog tudni, mint ti." Nos, a tudás, a több tudás mindig imponált, különösen olyan kor ifjúságának, amelyik a hit rovására csak a tudást becsülte. „A modern tudás álma — mondja Ch. Péguy, konvertita — ez: ismereteink tökéletes végtelenségével, emlékezetünk végtelen befogadó erejével az Istenné lett emberiség." Ez a gondolat mindenütt visszatér E. Renannál. Egy egész nemzedéknek ez volt a viaticuma, vigasza, reménye, titkos heve, belső tüze és világi eucharisztiája. Az a fölény, amellyel a Prohászkától hetyke ifjúnak mondott tudomány kezelte a hitet és az Egyházat, szükségképen elbizakodottságot szült az ifjú fejekben és megvetést a megcsontosodott öregekben. E világ fiai, a technika szédületes fejlődése folytán, különben is nagy előnyben voltak a világosság fiaival szemben és így a tudomány fékevesztett szekérként rohanhatott és lehengerelhetett hitbeli és erkölcsi értéket, annál is inkább, mert ezek eo ipso nem szoktak vajmi népszerűek lenni. A veszélyt még fokozta az a körülmény, hogy a „természettudományi világnézet" a filozófiára hivatkozott. Pedig erről már Goethe jelentette ki: „Isten természete, a halhatatlanság, lelkünk lényege, annak összefüggése testünkkel olyan örök problémák, melyekben a filozófusok nem visznek előre bennünket." Prohászka írja (191 l-ben): „Mindenféle alakban foglalkoztatott a probléma, hogy mi az oka a mai kor vallástalanságának s főleg az egyháztalanságának? . . . Az oka elsősorban a szellemi anarchia, mely az egész művelt világot sivataggá, mondjuk sárrétté változtatta ... Az anarchiát a filozófia hozta ránk ... A művelt intelligencia, mely adorálja a zsenialitást s hódol a szellemi kiváltságnak, a tarka-barkaság, e vásári reklám s megbízhatatlanság benyomása, disszolváló behatása alatt lelki beteg lesz, beleesik az intellektuálizmus betegségébe összes következetlenségeivel : blazírtságba és szkepszisbe. Az intellektuálizmus egészségtelen állapota abban nyilatkozik, hogy az emberi értelem megzavarodik a szuverén és isteni igazság iránt, s maga egy általános tohuvabohuba kerül bele ... De egészségtelen az intellektuálizmus azért is, mert hibásan aktuálja az észt: egy tehetséget minden más tehetség, tehát az egész emberi szisztéma rovására."