Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1935

4 kínos perctől, órától, sőt talán naptól is megkímélheted magadat, ha a kapkodva keresgélésnek így veszed elejét. Térjünk most már vissza a piramishoz, melynek elsőrendű rendeltetése az volt, hogy az örökkévalóság számára megőrizze azt, amit építője megőrzésre és megörökítésre érdemesnek vélt. Ezen a megörökítésen, sőt magán a megörökítési szándékon is el lehet gondolkodni. Először is gondolkodóba ejt maga a hit, melynek ez egy különös, de kétségtelenül beszédes, évszázadokra, sőt évezre­dekre is kiható tanú-bizonysága. „Örök" .örökkévaló", „megörökí­tés" — mind megannyi nagyotmondás, szinte puffogó frázis, ha meggondoljuk, hogy „felforgat a nagy századok érckeze mindent," hiszen a piramisokat és a közelükben rejtélyesen hallgató szfinkszet egyre jobban fenyegeti ma a Szahara homokja. „Pár ezredév gúláidat elássa, homoktorlaszba temeti neved" — olvassuk az „Ember tragédiájáéban. A fáraó-sírok egyrészét Herodotos szerint már rövid­del a nagy építtető fáraók halála után kj.rabolták, tehát „örök" pihenő helyükön alaposan megzavarták. „Orök"-nek itt a földön semmi se mondható, sőt maga a „ Terra" bolygó sem az. Ez a fáraó, aki „megörökítette" a nevét így a bebalzsamozott holtteste őrzésére örök időkre óriási munkával és költséggel, állítólag szükség-munká­val épített piramis alakjában, jó időre kitolta ezzel a „megörökítéssel" a teljes feledésbe való merülés lehetőségét, de azért ő is csak odajut előbb-utóbb, ahová névtelen kortársai: a feledésbe. „Tout lasse, tout casse, tout passe". Nincsen „örök" az Istenen kívül, aki öröktől fogva van és örökké — per omnia saecula saeculorum lesz. Lelkünk, ez az isteni szikra bennünk, időben lett, egyideig a földön van, mint porból lett és porrá leendő testünk spiritus rectora, azután pedig „örökké" él a világon és földi tereken túl a számára érdeme szerint elkészített boldog, vagy boldogtalan örökkévalóságban. Sem egy égfelé nyúló gúla, sem egy akármilyen művészi módon kireme­kelt mauzóleumi (a név Mausolos király örök pihenőjéről való) vagy egyéb emlékjel nem áll örökké. „Non habemus hic manentem civi­tatem" (nincs itt maradandó városunk) mondja a Szentírás. Kölcsey egyik versében (Vanitatum vanitas) így fogalmazza meg ezt az igazságot: „Vársz hírt s halhatatlanságot? Ijlat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhull, Még egy perccel éli túl." Ha nincsenek is örök dolgok, amelyek anyagból valók és az anyag­nak minden esetlegességét, tehát a mulandóságot is kénytelenek elszenvedni, vannak mégis örök igazságok, amelyek Sark-csillagként nemcsak ragyognak, hanem megingathatatlanok is. Ezekhez a tájé­kozódást kereső lélek halála utáni létében is alkalmazkodni kíván. Hiszen ezek mutattak neki irányt. Ezek adták meg a szükséges eligazodást földi életében is. Ezekről az evilágra és a túlvilágra egy­aránt tájékoztatásul szolgáló igazságokról mondotta az Úr Jézus: „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak." (Luk. 21. 33) Tehát a sírba vezető lejáratnak a Sarkcsillag felé való iránya, akár egyenest az örökkévalóságban való hit, akár pedig csak egy csilla-

Next

/
Oldalképek
Tartalom