Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934
tí meghonosítani, a piarista gimnázium cserkészei, más csapatokkal együtt résztvettek ebben a szolgálatban és segítettek a fákat feldíszíteni az utcákon, az adományokat elhelyezni, átvenni, kiosztani. Mélységes megrendüléssel és meghatottsággal láttuk, hogy azok, akik az adományokat hozták, 100 közül 90-en szegény emberek voltak, egyszerű ruhában, akikről az ember azt gondolta volna, hogy vinni akarnak és nem hozni. Hozták a maguk kis csomagját, hogy adják oda a még szegényebbeknek. Senkisem olyan szegény, hogy ne tudna adni a nálánál szegényebbeknek, hogy ha él benne az a lélek, amelyet az Úr Jézus kíván, és amely szerint megítéltetik az utolsó ítéleten. Persze világos dolog, hogy ha egynek, kettőnek, háromnak adok is, nem adhatok mindannyiuknak, és a világ sorsán én, az én nyomorult kis adományom, nem fog segíteni, mert ha néhány emberen valamit segítek is, a nagytömegek nyomorát nem szüntethetem meg. Mindegy, annak az egy szegénynek a sorsa is része az egész világ sorsának, hogyha azon az eggyen segítettem, hogyha az ő lelkébe fog költözni a megelégedettség, a jó lélek, a Krisztus szeretete, talán fel fog ébredni benne is a irgalmasság, és tovább fogja sugározni a krisztusi tüzet, amelyet tőlem kapott. De különben is, az alamizsnára elsősorban nem is annak van szüksége, aki kapja, hanem, aki adja. Nekünk, akiktől az Úr Jézus azt kívánja, hogy alamizsnálkodó, szerető lelkek legyünk, mi legyünk olyan emberek, akik adunk, akikben tevékeny a szeretet, akik képesek igaz apostolságra, képesek a világ megjobbítására. Nekünk kell adakozó, bőkezű, szerető lelkeknek lennünk. Ez a Sz. Pompilius második tanítása. De még a szeretet apostolának lenni sem elég. Mert könnyű hirdetni az eszméket, de könnyű el is felejtkezni róluk, amikor tettre kerül a sor. Könnyű fellendülni a szeretetnek vagy könyörületnek egy pillanatnyi fellángolásával, és elfeledkezni róla máskor. Könnyű jónak, apostoli lelkűnek és szerető lelkűnek lenni, amíg jól megy sorsunk, amíg nincsenek kísértések, amíg nem ébrednek fel bennünk a szenvedélyek, a gyengeségek; de ha feltámad a szenvedélyek vihara, olyan könnyen elfelejtkezünk az apostoli eszmékről, a szeretetnek fellendüléseiről és megyünk, magunkról megfeledkezve a kényelemnek, szeszélynek, a pillanatnak, a magunk élvezetének útján. Ahhoz, hogy apostolok legyünk, ahhoz hogy a szeretet lángja ki ne aludjék bennünk, kell valami mélyebb erő. Mi ez az erő? A harmadik kép Szent Pompilius életéből megmutatja. 1745. Tornaveccio város, nagycsütörtök délután. A szent prédikál. A szenvedő Krisztusról beszél. Mielőtt felmenne a szószékre, csodálatos látomásban van része a város lakosságának. Megjelen Pompilius. Egy hatalmas fakereszttel a vállán, amint az Úr Jézus keresztútját festik. Tövisekből koszorút font és azt tette a fejére. Mezítláb van. Néhány szóval emlékezetébe idézi a hallgatóknak a szenvedő Krisztust, aztán kivezeti őket és elindul velük és megy utána a menet, messze egy kis faluba. Ott sorra járják a kápolnákat, szaporodik a tömeg, megy mind utána a köves, sziklás úton. Mezítláb megy a szent, viszi Krisztus keresztjét és a töviskoszorút, úgy megy fel a szószékre késő este. A zokogó tömeg hallgatja megt rendülve, mindnyájan egyesülnek a Krisztussal való egységben. Mi2*
