Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

A képzőművészetek formáló erői. A művészetekről szólva sokszor beszélünk azok fejlődéséről, virágzásáról, vagy hanyatlásáról. Ez azonban csak bizonyos értelemben jogosult, mert a művészetekben olyan értelmű fejlődés, mint pl. a tudományokban, nincs. A tudomány a valóságnak ismerete s a valóság akkor is változatlanul fennáll, ha ezt nem ismerjük, vagy félreismerjük; vagyis ezek az igazságok az emberi szellemtől függetlenek, önmagukban állók s a tudomány fejlődése abban áll, hogy ezekhez az igazságokhoz mindig közelebb jut. Tehát a tudomány egy mindig magasabbra emelhető építménynek tekinthető, ahol minden kő ugyanazon épülethez tartozik. Mi ezzel szemben a művészet? Vegyük talán előbb szemügyre a műalkotást. A műalkotás megjelenési formája valamely érzelmi és gondolati tartalomnak. Ebben a tekintetben hasonlít bármely más emberi vagy természeti alkotás formájához. A valóságban egy mesterséges vagy természeti tárgy formája nem önkényesen felvett külső, mert az a lényegből szükségszerűen alakul ki. Egy növény vagy állat alakja pl. biológiai szerkezetéből, a környezethez, az életkörülményekhez való alkalmazkodás elvéből, faji származásának, fejlődési átalakulásának, azaz faji múltjának megmaradt jegyeiből teljesen indokolttá válik. Kívülről ezt a formát érezhetjük empirikusnak, de belső vonatkozásaiban racionális. A műalkotásnak ezen kifelé empirikus, befelé racionális jellegét rögtön felismerhetjük, ha rendeltetésére gondolunk. Ez abban áll, hogy átéléssé velünk alkotásának, létrejöttének folyamatát, azaz felidézze bennünk azon érzéseket és gondolatokat, amelyek formába kívánkoztak. A műalkotás lényege tehát a benne lévő érzelmi és gondolati tartalom, amelyhez a forma szervesen igazodik. Ez a tartalom mint egyszerű átélés ölt formát, tehát más műalkotásban nem ismétlődik meg, ennélfogva ezen egyszerű, individuális jellege miatt nem fejlődhet sorozatosan űj és új műalkotásokon keresztül. Azonban több műalkotás érzelmi és gondolati, azaz művészeti tartalmának lehet közös a forrása az emberi léleknek a világhoz és önmagához való viszonya szerint. Amíg ezek a műalkotások művészeti tartalom tekintetében ugyanazon forrásra utalnak, közösek az alaptulajdonságaik s így a közös forrás egységes karakterű műalkotások sorozatát, azaz egységes karakterű művészetet hoz létre. Amint azonban ez a forrás változik, vagy megszűnik, lényegében változik, vagy szűnik meg a belőle eredő művészet is, amelyhez többé hozzáadni, vagy elvenni belőle nem lehet. Ilyen értelemben beszélhetünk barokk művészetről, impressziónizmusról, expresszionizmusról, stb. Mindegyik külön ép és befejezett épület, a tudomány folyton épülő építményével szemben. Tehát egy új forrásból