Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

18 ellentét. Ezeknek az eszméit látjuk harcban politikai, társadalmi, tudományos és irodalmi téren. A klasszicizmus inkább a pozitivista felfogásnak (amely az értelmet tekinti legnagyobb értéknek), a romanticizmus az idealisztikus felfogásnak nem annyira formai, mint inkább eszmei kifejezője. Mindamellett a barokkal összehasonlítva mindkettő pozitivista ábrázoló művészet. Ebből a szempontból átmeneti, inkább kereső jelleget mutatnak; a téma, a művészeti tartalom és a forma közötti szerves kapcsolat még laza. A naturalista pozitívizmus művészeti formanyelvét egészen új, politikai és társadalmi viszonyok között a XIX. sz. második felében találjuk meg a képzőművészeti naturalizmusban és impressziónizmusban. Hogyan nyilatkozik meg ez a világnézet a naturalizmus művészeti tartalmában és formájában? Kimondja a tételt, hogy csak az a szép, ami igaz. Igaz pedig az, amit az érzékeken át tapasztalni lehet. Tárgy^ köre ezáltal, tehát adva van és ez a tapasztalati világban találhátó témakörre szorul össze. Ezért főtémája a tájkép, de nem a barokk komponált heroikus tájképe, vagy a klasszicizmus eliziumi hangulatai, hanem a természet által nyújtott, a természetből képszerűen kivágható darabja a világnak. Művészi tartalma pusztán a témában fellelhető festői és plasztikai valóság; formája ezeknek minden változtatás, tehát idealizáld 5, vagy karakterizálás nélkül való megrögzítése. Ha az ember a tárgya ennek a művészetnek, úgy az a mindennapi ember a maga hétköznapi megjelenésében, pillanatnyi megvilágítási és mozdulati állapotában, környezetével együtt. Az ember ebben a művészetben nem pszichikai lény, sem pedig valamely cselekmény végrehajtója, vagy résztvevője, még kevésbbé valamely eszme hordozója, hanem formai és színbeli komplexum és mint ilyen, analizáló szellemű optikai szemlélet tárgya. Még az esetben is, ha a kép bizonyos jelenetet ábrázol, nem kompozíciónak fogja föl, hanem úgy tekinti, mint a látható világban készen kapotttémát és minden drámai vagy epikai szándék nélkül reprodukálja. A művész itt is a természetnek kegyeletteljes szemlélője, aki az ott található festői vagy plasztikai valóságokon nem változtat, nem rendezi, nem komponálja; szemlélete pátosz és szárnyalás nélküli tárgyilagosságon alapul. Ennek a materialista világnézetnek még pregnánsabb kifejezője az impresszionizmus, amely a látható világot csak mint szín- é'- fényfoltokból összetett optikai jelenséget fogja fel és elvonatkoztatja még az anyagtól is. így itt már a formai elemzés is elesik. Tartalma ez az optikai átélés és formája az anyagtalan színfolt. Ennélfogva a teret, mint fizikai valóságot, nem veszi tudomásul, csupán az azt kitöltő atmoszférát. Ez a majdnem technikai művelet az egyén szubjektív érzésén át válik művészeti tartalommá s az által, hogy a XIX. sz. ideálnélküli naturalizmusa a témát világnézeti tekintetben közömbössé teszi, kizárólag az egyéni átélés adja a művészeti tartalom lényegét. Ez már több az egyéniség renaissance- vagy barokk-kori értelmezésénél. A renaissance művészet túllépi ugyan a tömegek fogalom-körét és egy kisebb, differenciáltabb közösség szükségletéből fakad; a barokk egyházművészet tartalma tömegeket kapcsol egybe az egyénen keresztül, s így a közösséggel való kapcsolatát az egyén egyik művészetben sem veszíti el. A XIX. sz.-ban az egyénnek a közösséggel való viszonya sokkal lazább. Az egyén erkölcsi felelőtlensége, amely úgy társadalmi, mint politikai és gazdasági téren fennáll, a művészetben azon