Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1930

4 az életet, a világot a maga valóságában értékeivel és szépségével együtt tudja önmagában szemlélni. Azt az embergyémántot elsősorban és főként a neveltetése súrolja, köszörüli olyan formába, hogy a belső értéke teljes mértékben kifejeződésre és érvényesülésre jusson a vonalakban, lapokban, fénytörésben. Ha egyszer azután eldöntöttük, hogy nevelésre okvetlenül szükség van és nem elégedhetünk meg ismeretközléssel, akkor legott felmerül a probléma, hogy vájjon melyik nevelési rendszernek adjunk előnyt a többivel szemben ? Meddő dolog volna itt részletezni a legkülönfélébb nevelési szisztémákat s ezeket egymás között összehasonlítva a negativ eredmények tarlóján baktatni valamelyik elfogadható rendszerig. Sokkal tanulságosabb lehet egy újabb pedagógiai problémakörbe beállva pozitive kifejteni a lehető legjobb nevelési rendszer elgondolásait és a gyakorlatban fokonkint megvalósuló követelményeit. Manapság szokás a régi iskolával szemben — részben némi igazsággal, részben pedig bizonyos újitási vágyaktól vezetve — szemrehányásokat tenni s úgy beállítani a dolgot, mintha az az elmaradottságnak, az ókonzervativizmusnak egyik fellegvára lenne. Különösen azt vetik szemére ezeknek a régi, nagy, fehér falaknak, hogy a diák, a gyermek életével szemben idegen világot, még pedig egy teljesen rideg világot képvisel, ahová a növendék csak kényszeredetten teszi be a lábát, muszájból szed valami ismeretet a fejébe s csak a villogó tekinteteknek, kilátásba helyezett intőknek, rovóknak és bukásoknak, az otthoni megcsapatási és iskolai kicsapatási veszélyeknek a hatása alatt húzza meg magát arra az öt órára, amit bizonyos végzet kegyetlenül reámért. Azt hangoztatják, hogy a mai kor iskolája: az „új iskola", a „családi iskola", ahová a gyermek rajongva megy, örömmel tanul s lesz az iskolai közösség tevékeny életén keresztül „társadalmi lénnyé". Nem lehet a mi jelenlegi feladatunk, hogy a megfellebezhetetlen valóság nevében néhány szóval megvonjuk az avult és a győzelemre jogosult újabb módszerek demarkációs vonalát, hanem inkább egy fontos, mindenki által elfogadható és elfogadandó elvi kijelentést kell tennünk, amely az újabb pedagógiai törekvések egyedül helyes alapja lehet: meg kell érteni a gyermeket, ne legyen megnemértett gyermek. Ha ugyanis a gyermeket megismertük és megértettük, akkor utána már nem kell nagyon sokat vitatkoznunk részletkérdéseken, hanem könynyen alkalmazhatjuk az elvet: mitte sapientem et nihil ei dixeris. Ha egy nevelő megismeri, megérti növendékét és világosan meglátja, hogy az nem egy „felnőtt kicsiben", hanem egy „sui generis" lény, amelynek sajátos lelkivilága: jellegzetes gondolkodása, érzelmi és akarati élete van — amit teljesen aláfest a kifejlődésnek, a „naggyá levésnek" a vágya, akkor már jórészt másodrendűvé degradálódik az a körülmény, hogy vájjon „régi" vagy „új" iskolában végzi-e a munkáját. (Természetesen itt más