Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1927

13 szláv-népek és államok összes területi és faji aspirációinak a legteljesebb mértékben való kielégítését helyezte kilátásba. A létükben fenyegetett központi hatalmak: Németország s a monarchia diplomáciája a háború kitörése előtt összehasonlíthatatlanul gyengébbnek bizonyúlt azáltal, hogy a dolgokat idáig fejlődni engedte; hogy a legkülönbözőbb érdekek ily mesteri összeegyeztetésében az ellentéteket, amelyek minden bizonnyal megvoltak, felfedezni, kihasználni s nagyobbitani is nem bírta. Csakis úgy érthetjük meg a dolgot, ha feltételezzük, hogy nem volt a dolgok lényegével tisztában. A germán óriás a 66-i és a 70/71 -i diadalok félelmes nimbuszával övezetlen, bizakodva hatalmas gazdasági fellendülésében, a nemzeti élet példátlan renaissanceban s óriási népének büszke önérzetében s hadseregében, melyet győzhetetlennek tartott, szemrebbenés nélkül tekintett az egyre ijesztőbben tömörülő viharfelhők elé. Sajnos, nemcsak szövetségesei, hanem maga is szószerint vette Bismarck híres mondását: „Wir Deutschen fürchten nur Gott!" Pedig sohasem lett volna szabad elfelejtenie, hogy a 70/71-es nagyszerű győzelmet előkészítő, a franciák teljes összeomlását előidéző kisebb ütközetek kimenetele igen gyakran csak hajszálon függött s csak a porosz sereg mintafegyelme s a tisztikar példátlanul önfeláldozó kötelességtudása döntötte el. A monarchia szintén nem hitte, hogy oly gyorsan itt lesz a sorsdöntő óra, amelyben, ha vészit, mindent fog veszíteni. Oly nagy volt a német szövetséges győzhetellenségében meggyökeresedett hit, hogy a fenyegető örvényt nem látták. A monarchia sorsát intézők közül csak Tisza István volt, ki írtózott a háborútól, amelynek méreteit pedig ő sem sejtette. De valószínűleg élt nemzete sorsáért aggódó lelkében a gyanú, hogy Olaszországot régi vágya a monarchia olasz nyelvű területeinek megszerzésére s Romániát éhsége Erdélyre s a románlakta magyar területekre szintén az entente pártjára térítik, ha az események a monarchiára nézve olyan szerencsétlenül fejlődnének, hogy a beavatkozás számára a kockázat kevés, a nyereség nagy lesz. A központi hatalmak, főleg a monarchia diplomáciája végzetes hibákkal hajtotta még a nagy háború kitörése előtt az entente malmára a vizet. Az első bűne Bosznia és Hercegovina annektálása volt. Ennek a teljesen szláv tartománynak a monarchiába való bekebelezése teljesen ellenkezett a modern állam eszméjével, a szerbség dühét és elkeseredését a monarchia ellen a végsőig feszítette s egyben jeladás volt a Balkán-háború kitörésére, azaz Törökország európai területének szétosztására. A második végzetes hiba volt a monarchia vezetői részéről, hogy Törökország megsemmisítését a Balkán-háborúban ölbetett kezekkel nézték. A teljes indifferentizmus elve helyénvaló lehetett a szomszédok részéről a 66/67-i osztrák-porosz, valamint a 70/71 -i német-francia háború alkalmával, de végzetes mulasztás volt a monarchia részéről, amelynek éreznie kellett volna, hogy Törökország legyőzése után ő az utolsó nemzetiségi államalakulat Európában s megdöntésének lehetősége oly mérhetetlen értékeket csillogtat