Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1926

18 Intézetünk nemcsak lelkes tanárát és ügybuzgó igazgatóját vesztette el benne, hanem olyan tanítványát is, aki a katedráról hirdette a fiatal nemzedéknek azt, amit kiváló piaristáktól az iskolapadokban hallott. Szóval egyúttal a tradíciót is képviselte 17 évi tanársága és 11 évi igazgatósága alatt- Aki valaha látta, mint legelteti tekintetét az udvaron hancúrozó ifjúságon vagy miként simogatja tekintetével az intézetből hazaözönlő diáksereget, annak Polyphemos jutott eszébe, aki minden juhocskát családi körülményeivel egyetemben ismert, nevén szólít és kimenetele előtt megsimogat. Halálának hire futótűzként terjedt el. Minthogy közóhaj volt, hogy a boldogult abban a városban pihenjen, amely magyarrá dajkálta Stájerország szülöttét, ahol élt és működött idegeinek megroppanásáig, holttestét a Budapesten megejtett beszentelés után, ahol a város nevében dr. Somogyi Szilveszter polgármester koszorút helyezett a ravatalra, volt iskolatársainak és tanítványainak kegyelete hazaszállíttatta, hogy szülei mellett a rókusi temetőben örök pihenőre helyezhesse. Veszteségünk nagyságát az a hatalmas részvét is mutatta, mely a télies idő ellenére is megnyilvánult. A koporsóhoz, melyet intézetünk előtt a Gizella-téren ravataloztunk föl, megérkezésétől a temetésig a társadalom minden rétegéből sokan eizarándokoltak- Mikor megyéspüspökünk őméltósága megkezdte fényes segédlettel a gyászszertartást, sűrű tömeg feketéllett a kicsinynek bizonyút téren, hogy a kétszázéves intézet népszerű igazgatójának megadja a végtisztességet. Az ifjúság sorfala és az épület között az elhúnytnak helybeli rendtársai mellett ott láttuk a magyar kegyestanitórend képviselőjét, Schandl Miklós kormánysegédet, Niklos János kecskeméti k. r. gimn. igazgatót, Vézner Károly budapesti k. r. tanárt, a megboldogult rokonságát, a város notabilitásait. élükön dr. Somogyi Szilveszter polgármester úrral, a katonai és polgári hivatalok vezetőit, az egyetemi tanácsot, a vallásos és társadalmi egyesületek népes küldöttségét, a volt osztálytársakat, sok szülőt és ismerőst. A beszentelés után Kolla János a tanárikar és az ifjúság nevében a következő szavakkal búcsúzott el a drága halottól : »Minden fa lehullatja lombjait. Mindnyájan lehullunk az élet fájáról, mindnyájan meghalunk. Itt állunk a kemény gondolatnál. De mit ér az élet, ha a halálban megsemmisül? Mit ér a nagy ifjúságszeretet, ha a sír éjszakája nyeli el? Milyen szomorú lenne szent hitünk a jövő életre való reménysugár nélkül! De hála Istennek tiszta hang szól nekünk a szeretetről, beszél nekünk a reménységről. Azt mondja, hogy e koporsóból uj élet fog fakadni. A síron túl új hazát fogsz találni, hol örök boldogság vár rád, hol meg fogod pillantani annak a napnak a sugarait, mely soha le nem nyugszik. Azon hazában fogod találni szüléidét, rendtársaidat és tanítványaidat, kik a jelen életben előtted vándoroltak.