Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1926

4 serege ellen vonulna, hanem vadászatra, ünnepségre, vendégkirályok fogadtatására indulna. Érd, Ercsi, Dunapentele, Földvár és Tolna állomásai annak a halálba vezető útnak, amelynek végső állomásán elpusztul a haza legjobb fiaival a nemzetétől magára hagyott király s azután majdnem hasonló sors éri a király nélküli nemzetet, mert a megpróbáltatás nehéz óráiban nem találták meg egymást. 1526. augusztus 29-én a középkori Magyarország sírjába hagyatlik a mohácsi mezőn; elvész a király, megsemmisül a hadsereg, felbomlik az államszervezet s a magéra hagyott magyar nép védtelenül néz szembe rettentő végzetével. A hivatalos és nem hivatalos Magyarszág kegyeletes lélekkel, komor emlékezéssel ülte meg 400-ik évfordulóját legnagyobb nemzet tragédiánknak, amelybe a magyar balsors összes gyökérszálai visszanyúlnak. Az ünnepség célja az volt, hogy e rettentő megpróbáltatás nagy és értékes tanulságait a nemzet szeme elé tárva ébren tartsa az elfásult lelkekben a hitet és a reményt nemzetünk jövőjében, rendeltetésében most, amikor még frissen buzognak és véreznek nemzetünk testén a trianoni gaztett által ütött sebek s bosszúért kiáltanak az égre. Az első és legfontosabb tanulság, amelynek örök mementónak kellene lenni nemzetünk számára, az az igazság, hogy párloskodás, fejetlenség és visszavonás ásták meg a rettenlő mohácsi tömegsír!. Szegény nemzetünk történelmén, kezdve a történelmileg kimutatható vándorlásokon és tanyakereséseken, vörös vonalként húzódik végig a széthúzásra való hajlam — eltagadhatatlan következménye nemzetünk különböző eredetű, vérmérsékletű és gondolkozású törzsekből és néptöredékekből való összeverődésének. A nemzet lelkületének ezt a súlyos szervi hibáját — bátran nevezhetjük betegségnek is— csak nagyon erős központi kormányzat tudta ellensúlyozni s az egycéluságot a nemzetet irányító erők és eszmék közé beállítani. Nem csoda, ha ennek folytán nálunk is nagyon hálás talajra talált az a Nyugatról beszivárgott visszafejlődése a központi kormányzáson nyugvó állameszmének, amely az erős királyi hatalom megbuktatásán s annak romjain az egyének és pártok önző uralmának megalapításán fáradozott- Ezt a destruktiv irányzatot félelmetesen nagyra növelte a Mátyás vaskezű uralma ellen feltámadt visszahatás, mely a tehetetlen Jagellókat emeli a trónra s ezzel felidézi az országra a legszégyenletesebb sűlyedés korszakát, amelyet történelmünk felmutathat. Soha sem volt nemzetünk távolabb attól, hogy az önálló állami élet nélkülözhetetlen feltételét: az erők szinthezisét megvalósítsa s azt a nemzet érdekeinek szolgálatába állítsa. Megdől a törvénytisztelet, felbomlik az állami rend, mindenki a maga, önző egyéni céljai megvalósítására tör az eszközöket nem válogatva. A magyar államnak az első kültámadásra buknia kellett- Báró Burgió Antal, a szentszéknek Budán tartózkodó követe, aki hiába kísérli meg a kormánykörök lelkiismeretét felébreszteni s a nemzetet jótanáccsal és pénzzel talpra állítani, csalhatatlan éles ítélettel jósolja meg az elkerül-