Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1923

8 Szeptember 18-án a lelkiüdvéért mondott requiem után a belvárosi temető halottas házából temettük el a Megboldogultat. A temetésen megjelent dr. Somogyi Szilveszter polgármester, dr. Lippay György tank. kir. főigazgató, dr. Gaál Endre kulturlanácsos, nagyszámú küldöttség és közönség; a volt tanítványok, a helybeli középiskolák, a női felsőkereskedelmi iskola s a mi intézetünk tanárainak és növendékeinek gyászoló serege. Beszentelés után, melyet Breisach Béla kanonok, rókusi plébános végzett, dr. Tihanyi Béla társunk a következő szavakkal mondott utolsó búcsút az elköltözöttnek: „ Jertek Testvéreim, figyeljetek ide, búcsúzik a halódó nyár és nekünk ismét halottas zsolozsmát zsong a közelgő bús, szomorú ősz. Még nem telt le a gyászév, még el sem száradtak a tavalyi mirtuságak és mi ismét egy ravatalt állunk körül. Testvéreim, ez a sötét koporsó újra egy élete delelőjén álló munkás férfiút visz magával kérlelhetetlenül. Ám Gyulánk, mielőtt az enyészetnek adnók ét porhüvelyedet, az örökkévalóság vizeire szállt lelked után még egyszer sikoltunk, állj meg néhány pillanatra tovasodródó gályáddal, hogy még egyszer belenézzünk abba a tiszta, nemes, becsületes emberi lelkedbe és tanuljunk. Gyulánk I tartsd meg utolsó órádat! Légy tanítója még egyszer az ifjúságnak, légy tanítónk nekünk, pályatársaidnak, légy még egyszer tanítója barátaidnak, rokonaidnak, ismerőseidnek. Mert Testvéreim, ez nem néma koporsó, hangos katedra ez, melyről az elköltözött lelke szól hozzánk: hogyan kell élni és hogyan kell halni. Az elhunyt osztályosa volt az emberi sorsnak, az emberi gyengeségeknek és gyarlóságoknak, de túl ezeken ideális lélek, tele nemes törekvésekkel, tele szent energiafeszülésekkel. És az eszmények nála nem maradtak élet nélkül való ideálok, hanem testet öltöttek az iskolában tanítványai között, hússá-vérré váltak szerzetesi otthonában, életet nyertek az oltárnál, vezették kint a társadalomban. Mint pedagógus és nevelőtanár ő is azon névtelen munkások közé tartozik, akik kiérdemelték maguknak becsületes, önzetlen munkájukkal a nemzet napszámosának tiszteletreméltó nevét. Tudásával, etikai integritásával, páratlan kötelességteljesítésével felküzdötte magát azok közé, akik valóban a magyar jövőt építik. A növekvő nemzedék megértette tanítóját. Mesterének értelmétől gyarapodott tudása, szívétől nemesedett lelke. Nem félt a komoly munkát követelő szigorú tanártól. Amint multak az évek és a kis diákokból nagy fiúk lettek, a szigorú mesternek vonásai eltünedeztek a tanítványok lelkéből és megmaradt eltörölhetetlenül a jóságos, atyai szeretettől izzó szerzetes professzornak emléke. Mint pap és szerzetes méltó szolgája volt az oltárnak, aki nem feledkezett meg sohasem arról, mit követel tőle a szerzetesi ruha. A szerzetesi regulának nem volt nálánál őszintébb tisztelője. Az évszázados papirosideálokból meg tudta magának konstruálni a szerzetesnek örök eszményét. Ez az eszmény azután nemcsak ajkán élt, hanem mindenek felett szívében. Csak a kiváltságos lelkek finom érzékével vigyázott papi