Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1922

6 amelytől fájdalma édes gyönyörűségbe zsibbad: Petőfi múzsája az ő szívverése, amely nélkül a szabadsághős halott szobor marad. Ez nem azt jelenti, hogy Petőfit kettészakítsuk és lelkének kettősségéről beszéljünk. Petőfi elválaszthatatlanul egy, de minthogy elsősorban — a maga vallomása szerint — költő, a szabadsághőst is a költőn keresztül kell megközelíteni. Mindnyájan nagyon iól tudjuk, hogy Petőfi múzsáját a népdal dajkálta. S talán ez a körülmény s költészetének a népdal nyelvéhez hasonló közvetlensége és egyszerűsége a magyarázata, hogy még komoly s Petőfit megértéssel fogadó kritikusok is nem látnak mást benne, mint a népdal formai tökéletesítőjét, valami népköltőt, akinek „múzsája a magyar köznép regéiben élő királyleány, mely mindamellett, hogy könnye gyöngy és mosolya rózsabimbó, mégis mezítláb megy le a patakba, hogy kedvesének ruháját mossa, s piros csizmát ölt magára vasárnap, midőn templomba készül; egyébként hétköznap reggeltől napestig dalol." — Ez a Pulszky-féle elgondolás, mely a legszélesebb körben m,ég ma is uralkodik, teljes félreismerése Petőfi költői egyéniségének, amelynek fő jellemvonása, hogy a benne feszülő lírai ösztön ki akar törni, adni akarja magát egészen, tartózkodás nélkül s amely mihelyt kibontakozik az első kísérletek utánzásaiból, a népdal-stílusban kezd először megnyilatkozni, a népdal-formába zárja magát még akkor is, mikor látszólag a legszemélytelenebb vonatkozásban áll költői anyagával. Petőfi, a kicsapott diák, autodidakta lesz s magába szívja kora minden műveltségét, Heine, Beranger, Byron, Shalley, Shakespeare élnek lelkében és gazdagítják múzsáját; már ezért sem lehet egyszerű népköltő, aki művészi öntudatlansággal csak hangja a kollektív léleknek s utána elvész az ismeretlenség ködében. Azonkívül Petőfi mindig Petőíi marad, bármilyen műfajra bízza is magát, mert talán az egész világirodalom leglírikusabb természete. S amikor a népdalban szólaltatja meg magát, átegyéniesíti és átművésziesíti a magyar néplélek s az ősi nemzeti költészet e maradványait, a magyar költészetet pedig, amelyet a Bajza-iskola édeskés dagálya zátonyra juttatott, újra visszatereli az egészség és természetesség, a friss és igaz érzések nyílt tengerére. „Egy hangszer életem" — énekli az elborulás egy sötét percében, mikor ki akarja tépni szívéből a költészetet, ezt a »mérges fullánku pókot", mely vérét szívja. Nem lehet, mert: Hallgathat-e a tenger, Midőn hullámain szélvészek rohannak? Ez a hangszer minden érintésre megrezdül; „szívem olyan, mint a rengeteg: egy kiáltásra száz kiáltással felel." Petőfi költészete élményekben gazdag, rendkívüli éleiének hangszere. Minden versében előttünk áll, minden verse egy önarckép. Ezért ezen a múzsán nem hagyott nvomokat az idő, ezek a versek ma is újak, mert a fiatalság szól hozzánk belőlük olyan megható közvetlenséggel, hogy mögöttük érezzük Petőfi szívedobogását és hangja melegségét. Nem titkol semmit, nem tud fáradt,