Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1920

4 ügyi minisztert, dr. Kószó István nemzetgyűlési képviselőt, dr. Dobay Gyula volt kormánybiztos-főispánt, dr. Szalay József kerületi főkapitányt, dr. Temesváry Géza hódmezővásárhelyi főispánt, báró Csavossy Endre nagybirtokost, Regdon Gézát, az államépítészeti hivatal főnökét, dr. Lippay György tank. kir. főigazgatót, dr. Borbola Jenő rendőrfőtanácsost és Szeged csaknem minden számottevő férfiát. Az ifjúság a templomtéren helyezkedett el, ahol a virágokkal gyönyörűen felékesített tábori oltár körül sorakoztak. A volt tanítványok hosszú sora és a nagyközönség pedig bevonult a szent Demeter templomba. Megjelentek dr. Vass József közoktatásügyi miniszter egész kíséretével, gróf Teleki Pál nemzetgyűlési képviselő és volt miniszterelnök, aki a budapesti piarista főgimnáziumnak volt tanulója és a város minden notabilitása. Az ünnepi Te Deumot Prelogg József kegyesrendi házfőnök és főgimnáziumi igazgató mondotta a piarista tanárok fényes segédletével. Evangélium után Vézner Károly piarista tanár a következő beszédet mondotta: Novemberben lesz 300 esztendeje, hogy XV. Gergely pápa a kegyes atyák kongregációját a szerzetes rendek sorába emelte. S alig múlt el 100 év, mikor nemes Szeged város vezetőinek bölcseségéből és áldozatkészségéből messze Rómától, a magyar Alföld homoktengerében, a Tisza partján is kibontotta lombját a kalazanciusi gondolat fája. S most itt állunk a határkőnél, amely a kettős multat lezárja. Lelkünk ünneplőbe öltözik, az imádság fényes ruhájába. Van-e szebb ünnep az imádságnál ? — Hálaéneket jöttünk énekelni az Úr színe elé, dicséretet mondani Istennek, az örök dicsőség királyának, hogy Kai. Szent Józsefet és az ő iskoláit adta a világnak, nekünk magyaroknak, nekünk szegedieknek. Hála és dicsőség a gondviselő Istennek, aki küzdelmeket és munkakedvet, csalódásokat és erőt, könnyeket és örömet, ezt az egész gazdag multat adta a mi őseinknek; hála és tisztelet a Boldogságos Asszonynak, a kegyes iskolák pártfogójának, aki átvezetett bennünket e két évszázadon; hála és dicséret a honfoglalóknak, akik dolgoztak és imádkoztak „ad maius pietatis incrementum"; hála a jótevőknek és barátoknak, akik támogatták és biztatták lépteinket; hála még az útbanállóknak és ellenségeknek is, akik miatt fényesebben ragyog most ez a mult . . . Ezzel a meghatódott és imádságos lelkülettel közeledünk a mult elé. Remegő kezekkel vonjuk szét a fátyolt, amely e kétszázéves történelmet eltakarja s előttünk áll egy rozoga épület — történetíró bódénak nevezi — az Iskola-utcában, kevéssel azelőtt még pestises lazarétum, két szobácskával, nyüzsgő diákokkal. S ennek láttára egy másik kép merül fei lelkünkben: anno 1597, Rómában, a szent Dorottya-templom tőszomszédságában, két szűk, alacsony, kevés-világú szoba, benne gyermekek s köztük egy szent férfiú, Kalazancius. A szegedi kezdet tehát ugyanaz volt, mint a kalazanciusi kezdet. S a mustármag-kezdetből terebélyes jövő hajtott ki. Kalazancius iskolái szétszóródtak a világban, a szegedi pestises kórházból pedig iskola-palota emelte föl büszkén homlokát. Egyik év a másik után hanyatlott le, de a kegyes iskoláknak nem ártott az idő s nem vésett ráncokát