Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1918-19
28 annak élt; megrokkant szervezettel is fiatalos lelkesedést és ügybuzgóságot vitt munkájába. Nagyszámú tanítványainak őszinte, ragaszkodó szeretete megkönnyítette nehéz munkáját; viszont ezt a szeretetet értékes, fáradságot nem ismerő és az ifjúság szeretetétől áthatott munkájával érdemelte ki. Mint kartárs azorr kevesek közé tartozik, akiknek minden szavát, minden tettét, az érintkezés modorát, intelligens lélek, szerető szív sugallta. A békés testületi szellemet, mely tanári karunkat mindenkor oly szépen jellemezte, Timina Ödön kartársunk mindig féltő gonddal őrizte. Szívesen hajtjuk meg előtte az elismerés zászlaját és amidőn kollégiális szeretettel köszöntjük, engedje remélnünk, hogy a kollégiális szeretet,, amellyel eddig megtisztelt bennünket, ezután is oly melegen fogja hozzánk fűzni, mint eddig." „Fekete Ipoly kartársunk 36 évig szolgálta a magyar kultúra ügyét; ebből 29 évet intézetünkben töltött el, generációk hosszú sorát oktatva a klasszikus írók szépségeire. Tanítványai bizonyítják legszebben, mennyire igaz a humanisztikus gimnázium híveinek sokszor hangoztatott az a meggyőződése, hogy a klasszikus írók tanulmányozása, szív, lélek és jellemképző anélkül, hogy a gyakorlati élethez szükséges készséget tompítaná vagy elfojtaná az ifjú lelkekben. Az „utile cum dulci" klasszikus pedagógiai módszer ritka példaképe volt hosszú tanári működése alatt Fekete Ipoly kartársunk. A fárasztó, minden agysejtet igénybe vevő munkát édessé tudta tenni, mert bearanyozta az ismeretközlést sziporkázó szellemének ragyogó sugaraival. Megkönnyítette ezzel a komoly szellemi elfoglaltságtól természetszerűleg tartózkodó ifjúság munkáját. Az ő órái nem voltak fárasztók, azoktól nem félt a tanuló ifjúság, hiszen amikor ismereteinek gazdag tárházából átültette a klasszikus műveltség kincseit az ifjak lelkébe, szellemének aranyos derűje könnyen átsegítette őket a megértés minden nehézségén. Szivének szeretetteljes melegét az első perctől fogva érezték tanítványai, mert nem akart és nem is tudott más lenni, mint a gyarlóságokat megértő lélekkel mérlegelő jóságos pedagógus, aki sikereit nem a szigorú következetességben, hanem az atyai jóságban, szeretetteljes bánásmódban kereste és találta. — Mint kartárs a tanári testület békés együttérzésének volt mindenkor lelkes és tettekben nyilatkozó híve. Baráti szeretettel tisztelte meg fiatal kartársait épúgy, mint az idősebbeket. A kollégiális érintkezésben ugyanaz a ragyogó lelki derű jellemezte, mint az iskolában. Ennek a nagyon értékes lelki kincsnek köszönhette, hogy a vele való érintkezésnek módját minden kollégája szívesen kereste, mert fáradt idegeire az örökké fiatal és soha el nem homályosuló lelki derű felfrissítő hatással tudott lenni. — Szeged város társadalma, hisszük és kivánjuk, még sok éytizeden át fogja élvezni ennek az örökké derűs, harmonikus léleknek kincseit, de a tanári testület sajnosan fogja nélkülözni, — hacsak, — amit kérve kérünk, nekünk is nem juttat pihenése idejéből egy-egy órácskát." „A kedvező helyzet most arra csábít, hogy a búcsúzó szavakba belefonjak némi szubjektivitást is, bármily nehezemre esik is benső megindultságomon erőt venni. Az isteni Gondviselés különös kegyének tartom, hogy távozó két kartársunkat büszkén mondhatom egykori tanáraimnak. És ezek az