Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1909

8 ha az egyik megkeresi a földi létben a szépet, az eget lehozza a földre s ha a másik a földet viszi fel megtisztítva az égbe, a végtelenség, az örök eszmény, a legszebb emberi ideál fogalmát alkotva meg bennünk, határtalanul fenséges kilátást nyit az időtlen időkre, szabad-e ezt a gyermekben rejlő művészi érzéket gondozás nélkül hagyni, nem kell-e fejleszteni, hogy ennek a másik, még szebb, de elvontabb érzésnek is hozzánk közelebb eső, érzékibb hordozója, táplálója legyen? A hitélet legszebb megnyilvánulásai azon ünnepekre esnek, melyekben nem csak vallási igazság, hanem valami mélységes, igazán eszményi költői szépség is tükröződik, amilyent csak a vallás tiszta, minden földi szennytől ment magasabb régióiban tudunk minden zavaró körülmény nélkül átérezni. A májusi ájtatosság csodaszépségű és finomságú költészete mennyi szívet tud magához láncolni és felemelni! S a hazafias érzés nem rokona-e a művészinek? Mikor érezzük igazán, hogy hazánk van? A nagy nemzeti felbuzdulás idején, mikor ezreket indít meg ugyanaz az érzés, ugyanaz a cél, mikor a nagy tömegek egységes akarata a fenség érzetét kelti bennünk, vagy a nagy szerencsétlenségek idején, mikor a közös bukás és szenvedés a részvétnek, a fájdalomérzetnek és tán szégyenkezésnek elemi megnyilatkozásával ragadja meg lelkünket. Az értelemmel, higgadt munkával dolgozó hazaszeretet csak a nagy intelligencia sajátja. A költői lélek, a művészi érzék nem csak alapja az ember két legnemesebb és legfenségesebb érzelmének, a vallásos és hazafias érzésnek, hanem egyszersmind — különösen az iskolában — leginkább alkalmazható nevelő eszköze is. Igazi nevelő mindenesetre csak az élet lehet. A veleszületett hajlamokon kívül a körülményektől függ az ember sorsa, melyek közt nevelkedik, élete lefolyik. Tettek formálják az embert, a szóbeszéd szárnyas valami, melynek suhogását halljuk, legyintését érezzük, aztán tovatűnik. Haszontalan is lenne minden nevelésünk, ha az élet nem állna hatalmunkban. De hatalmunkban van; ha nem is egészen s nagyobbrészt nem is eredetiben, mert az életet a mi céljainkhoz nem alakithatjuk, de másolatban, a művészet alkotásaiban igenis és ezeket úgy válogathatjuk össze, amint céljaink megkívánják. Az élet maga és az élet tükörképe az a két nevelő eszköz, melyek fölött bizonyos fokban vagy épen teljesen uralkodhatunk. Az első főleg a szülői ház eszköze, mert a gyermek életkörülményeit úgy rendezheti be, hogy gondos felügyelet és erélyes következetesség árán minden károsat távoltarthat, a második az iskoláé, mely az élet képeivel erősíti a szülői ház benyomásait és egészíti ki hiányait. De hogy e képek szépségét a gyermek igazán átérezze s rajtuk épülni tudjon, megint az érző lélekre van szükség, mely érzi a könyvben élő emberek örömét és bánatát, a tetteikben nyilvánuló nemesség szépségét is. Ez