Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1909

29 kítják meg szürkdségét, melyeken át a nap súgárkévéi ömlenek rá az elmosolyodó, eddig komor hegyekre. A nap és eső még játszanak, erőlködnek, a hűvös szél is közbeszól, ég és föld mosolyra fakad s tiszta égről süt ránk a napvilág. Az ég derűje egyre tisztábbá lesz, de a vidék folyton komorul. Nyolcszáz méter magasságban járunk a tenger színe felett, sötét és dús fenyőerdők között, melyek ölében fekszik Fuzsine nyaraló, ahol ez erdős hegyvidék összeszedi mégegyszer minden szépségét, hogy az ellentét közte és a kopár sziklás Karszt között még feltűnőbb legyen. Ezernégyszáz méter magasságba is emelkedő hegyek állanak itt őrt és amint utánuk nyolcszáz méter magasságban elérjük Lies állomását, az út folytonos kanyargással ereszkedni kezd, harminchat kilométeres pálya után a tengerpartra érünk. Minden negyvenöt méterre egy méteres esés jut. Amint egy kissé szabadabb térre érünk, láthatjuk a pálya kanyarulatait, ugyanaz a vidék többször kerül szemünk elé s kigyönyörködhetjük magunkat a zordságukban is szép vörös színű sziklákban, melyekbe az út van vágva, a mély völgyszakadékokban, melyek alattunk örvénylenek s a büszke fenyőerdők helyett a törpe fűben, amely e sziklákat csak gyéren fedi. Kanyargós kőrakások cifrázzák a völgyek oldalait, itt-ott egyegy kis területet zárnak be, hol néhány szegényes fa búslakodik. Az egy-két szoba nagyságú termékenjy terület már éden e pusztaságban. A két méteres bórafal ott fut mellettünk, sziklaszilárdsága védi a vonatot, hogy a szél a mélységbe ne döntse. De nem annyira e kietlen és kopár sziklák érdeklik ilt az embert, noha nyomasztó szépségük hatása alól alig vonhatja ki magát valaki, hanem a nehezen várt perc, mikor a sziklák sivatagja helyett az eleven tenger tűnik szemeink elé. Egy sziklaszorosba futunk bele s amint ennek falai megszakadnak, egyetlen kiáltás tölti be az egész kocsit: A tenger! a tenger! Kék hegyektől koszorúzva lent a mélységben a kék, vörös, narancs-sárga, szürke, ibolyaszín elválaszthatatlan, egymásba átolvadó árnyalataiban alig í'szrevehetően ring, hullámzik a nagy víztömeg, végigszántják hátát az ezüsttarajú apró hullámok s a lenyugvóra szálló nap hosszú, vakító fényű sávot rajzol rá, a színes felhők képe összetörve tükröződik jróla. Egy gőzös halad rajta, széles sávot hagyva maga után, hátramaradt füstje mint lobogó fekete szalag tapad kéményéhez. A nagy tónak látszó, bezárt tenger nem ijeszit, mélységére alig gondolunk, szelicl és szép, erősen vonz, szeretne az ember rögtön a partján teremni. Irigyli a hajót, amely nyugodtan siklik habjain, a sirályt, mely csapongva száll hullámai fölött. Minden perc veszteség, melyet a vonat elé tolakodó sziklák, apró alagútak rabolnak el tőlünk. Semmi sem