Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1907

30 kiáltott szót körülbelül tizennyolcszor adja vissza, lassan elhaló hangon. Szinte ijesztő e vak mélység, melynek sötétségébe belefulladt pislogó gyertyáink fénye, amint egyre gyengülve, végre sóhajtva beszél hozzánk. Az újabb bánya egy hatalmas boltozatos terem, melybe meredek, erősen összealkotott lépcsőkön jutunk. Évről-évre jelezve van, meddig hatoltak le a bányába. E számokból az új bánya életkorát is megtud hatjuk. A roppant üreget tiszta sófal veszi körül. Alján nagy darabokban és kis törmelékekben hever a lefejtett só. A gyertyafényben csillogva tűnnek fel »a kristályos darabok, melyek közül egy-egy darabkát emlékbe el is hoztunk. A levegő nedves, sós párával van tele, mely a lépcsők fájára is lerakodik és fehér, de kemény, pornak látszó sóval borítja be. A falakon is sok ilyen sóvirágot láttunk. Visszafelé jövet, a hosszú egyenes út végén ott világított a kerek nyíláson betörő fény, melynek egy-egy sugara az elég sima falon messze besiklott a sötétbe is. Gyertyáink közül már több elaludt, jó volt, hogy napvilágra jutottunk, ami ilyen rövid, alig egy órai nélkülözés után is újnak, sokkal kedvesebbnek tetszik. Időnk eltelt, s így sem a cellulozegyárat, sem a gipszgyárat, sem a sörgyárat nem nézhettük meg, hanem az állomásra indultunk a kicsiny, de kedves városból, Jósika Miklós báró szülőföldjéről. Tordáról ismét Gyéresre jutottunk s Tövisen át mentünk Vajdahunyadra, kirándulásunk utolsóelőtti állomására. Az út igen szép és érdekes volt. Nem oly regényes, néha szinte vadszépségű, mint Révtől Csúcsáig, hanem egyszerű és bájos, egyhangú és mégis változatos, mert noha a nem éppen távoleső dombok folytonos hullámzásukkal, nagyobb kilátást engedő megszakadásaikkal, a Felvinctől velünk futó Maros kanyargásaival, a völgyében elterülő szántóföldek dolgos népükkel alig változtak is nagyobb mértékben, mégis mindig újat mutattak. Csak a nyugat felé emelkedő magas hegyek hoztak az útba nagyobb változatosságot, itt-ott megcsillogtatva még havas tetőiket. Utunkba esett Nagyenyed, melyet 1849-ben a fellázadt oláhok Axente vezérlete alatt oly kegyetlenül feldúltak és elégettek s lakosait legyilkolták. Itt volt a híres ref. Bethlen-collegium, ma is fennáll, amit Apaffy fejedelem hozott át Gyulafehérvárról. Tövisnél egy óránál hosszabb pihenőt tartottunk s úgy mentünk tovább Gyulafehérvár felé, melynek egész panorámája kibontakozott előttünk. Fensíkon épült vára alatt terül el a város kiemelkedő templomaival, melyek közül az erdélyi püspökség székesegyháza, — még Hunyadi János renováltatta az eredeti román stílből gót stílre, — hazánk egyik legszebb mütörténeti emléke. Mint az erdélyi fejedelmek fővárosa, minden zege-zuga a múlt időkről beszél. Jó lett volna meghallgatni szavait, melyek a Hunyadiakról, Corvin Jánosról, Izabella királynéról, János Zsigmondról, a Bátho-