Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1906

28 erényű nőt tünteti föl. Fölhívja figyelmét atyja önkényes halálára, melyet oly nagy lelkierővel viselt; föleleveníti előtte két híres asszony példáját, Líviáét, ki az ő Drususát, és Octáviáét, ki az ő Marcellusát veszítette el. Ha a könnyek változtatni tudnának a sorson, ő is vele sírna; de mivel a panaszok a halottakat vissza nem hozzák, fájdalmán lehetőleg uralkodjék. Természetesen a mieink után való vágyakozás temészeti érzés. De az értelem azt parancsol ja, hogy ebben is mértéket kell tartanunk és türtőztetnünk a fájdalmat, még mielőtt az idő meg nem gyógyítja. Az örökös panasz lázadás a természet ellen és az önzés jele. Ha a mások szerencsétlenségét nem néznők egykedvűen, úgy a balszerencsében nem egyedül magunkat tartanok szerencsétleneknek. A szerencse javai csak ideiglenesek ; a gyermekek is már születésükkor a halálnak vannak szánva. Sajnáljuk egy gyermek elvesztését vagy azért, mivel még csak kevés örömet szerzett, vagy pedig azért, mert még többet vártunk tőle. Az első esetben annál könnyebben elviselhető a veszteség; a másodikban pedig nem szabad az elvesztett öröm miatt panaszkodni, hanem inkább a nyujtottért kell hálát adni. És a gyermekek szüleiknek mindig örömet szereznek. Marciára nézve fia nevelése nem fáradság, hanem élvezet volt, s így már azon körülmény, hogy volt fia és azt szerette, elég örömet biztosított számára. Az öröm persze lehet hosszabb vagy rövidebb ideig tartó. Épen a nagy öröm nem szokott sokáig tartani. Továbbá azok sem mentek a fájdalomtól, kiket a világ szerencséseknek tart. Pl. Sulla, ki szintén elvesztette a fiát. A végzet, melyről Marcia azt hiszi, hogy vele oly mostohán bánt, őt még elég kíméletesen látogatta meg, mert neki még vannak gyermekei és unokái. Természetes, hogy olyan kitűnő gyermek elvesztése, mint amilyen az övé volt, nagy csapás, de nem emberfölötti. Hiszen ő is tudja, hogy halandó magzatot szült. Ha valaki egy utasnak útja kellemes és kellemetlen oldalait előre leírja, ez, útra kelvén, ha kellemetlenségeket tapasztal, nem panaszkodik, hogy ezt vagy azt nem tudta. A természet mindnyájunknak előre kijelentette : „Én nem csalok meg senkit; ha gyermekeket nevelsz, azok lehetnek jók vagy rosszak; azok téged vagy te azokat élheted túl''. Általában tudnunk kell, hogy az élet örömökkel és bajokkal jár; úgy kell azt elfogadnunk, amint épen jön. Megsiratunk egy halottat, de nem egy távollévőt; nos tehát tekintsük a halottat is távollévőnek, olyannak, ki útra kelt s akit később mi is követni fogunk. Eme útjában semmi rossz sem történik vele, mert az alvilág borzalma csak mese és költemény. A halál sokkal inkább megváltás a szenvedésektől; ez nyújtja az örök békét; a legjobb valami, mit a természetnek köszönhetünk. A korai halál gyakran szerencse. Pompeius, Cicero, Cato és mások milyen szerencsések lettek voltak, ha dicsőségük fényében haltak volna meg ! Tehát ő sem panaszkodhatik, hogy gyermekétől olyan korán fosztatott meg.