Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1906
17 ízléstelenség nem csupán a piszkos pórnépnél, hanem a finomabb osztályoknál is befogadásra talál. A kettő egymástól csak tógájára, nem pedig ítélőképességére nézve különbözik. Előbb csodálkozhatnánk azon, hogy nem csupán a hibák elkövetőit, hanem magokat a hibákat is magasztalják. Eme hibákat pedig az teremti meg, aki ura az ékesszólásnak; a többiek áhítoznak utánuk s egyik a másiknak szolgáltatja. (Ep. 114.) De azért nála olvashatók az örök igazság eme szavai: „Ha lelki szemeitek elé akarjátok varázsolni az Istent, képzeljetek magatoknak valami nagyot, valami jóságost szelíd fönségében, mint valami jó barátot, ki mindig veletek van, ki a maga tiszteletét nem az áldozatokban, hanem a lélek tisztaságában és az erényes szándékban keresi. Nem kíván ő magának egymásra halmozott kövekből épített templomot, hanem kiki saját lelkében emeljen neki méltó oltárt". Mind eme szavakban a színtiszta igazság oly tökéletes kinyomatát látjuk és érezzük, hogy ennek kellő méltányolására csakis a jelen kor keresztény felfogása alkalmas, melynek szívét-lelkét a hasonló értékű erkölcsi tanok befogadására az egyház előkészítette és fölvértezte. De nem ilyen volt az akkori gondolkozásmód. Seneca erkölcsi komolyságát ép oly kevéssé érthették meg az akkori emberek, mint valamikor Sokrates erkölcsi fejtegetéseit; nem értették meg, tehát kárhozatosaknak tartották. A fönnebb hangoztatott és más hasonló erkölcsi elvei a bölcseségnek ép ily süket fülekre találtak annál is, kinek kezeiben milliók jóléte vagy balsorsa volt letéve. Neró, fájdalom, csak rövid ideig és csak akkor élvezte a stoikus bölcs oktatását, mikor már késő volt. Hiszen előbb egy táncmester és egy borbély oktatta. S maga Agrippina az ő drága fiacskájának ily kezekre bízott neveltetését helyeselte, mert annál korlát!anabbúl dúslakodhatott a hatalomban. Ehhez járultak még a rossz felügyelet, a szülői házban látott bűnös jelenetek, s ami még a legrosszabb volt, a korlátlan hatalom, melynek birtokába olyan korban jutott a fiatal császár, mikor még neki szigorú fegyelmezőmester jobb szolgálatot tehetett volna. Egyébiránt, ha Seneca kortársai általában csodálták is az ő írói előnyeit, mégis találkoztak már akkor is néhányan, kik az ő tévedéseit is felismerték. Különösen a szónok P. Suillius, Claudius kedvence hányta szemére, habár sok tekintetben elfogultan, az ő sok mindenféle haszontalan tanulmányait. A legközelebbi nemzedék már helyesebi) és kevésbbé elfogult ítéletet mond róla. Quintilianus pl. tagadja, hogy ő végképen leszólja Senecát. „Sokkal inkább szerették őt — úgymond — mintsem utánozni tudták volna s annyira elmaradtak tőle, mint amennyire ő elmaradt a régiek megett. Mert hiszen kívánatos volna, hogy sok hozzá hasonló,