Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1903

8 nek, elsimulni látszanak; a kis szőkefürtü herceg csodálattal vegyes örömmel csügg tekintetével a dalnokok mézédes szavain; az öreg harcosok visszaemlékeznek a múltra, amikor valóban megtörténtek az ének szavai, ők maguk küzdöttek, tiportak ellenséget, szereztek dicsőséget; az ifjabbak felbuzdulnak a múlt, elődeik, apáik nagy tettein, emlékein s szent lelkesedéssel eltelve várják a kínálkozó alkalmat ; míg oldalt a jövevény görögök, akiknek kedvéért ülte tulajdonképen ma Attila ezt a nagy lakomát, elámulva az egyszerűség ez ünnepélyes fönségétől, a szerintük barbár nép e művészi emelkcdettségű megnyilatkozásától, szinte tolakodva nyomulnak előre, hogy ellessék a szót a dalnok ajkáról s el ne szalasszanak egyetlenegy figyelemre méltó mozzanatot sem. Mindez villámgyorsan cikázik át a szemlélő agyában ! A festménynek megfelelőleg egy kaleidoszkópszerü összefüggő képsorozat a maga megfelelő utóhatásával. Mi is lesz az? Öröm, a régi dicsőségnek, a nagy múltnak jóleső emléke, melyről nagy költők zengtek gyönyörűséges énekeket. Kisugárzik az öröm a szemlélő szeméből, arcából, kellemes, jóleső érzéssel tölti el egész valóját, gyorsabbodni érzi magában a vérkeringést, könnyebbedni a lélekzést, izmai tágulnak s általában egy a szemlélet előtti új állapotba jut. Ez az új állapot az érzelem, még pedig a jelen esetben kellemes érzelem, mely képzetek és érzetek együttes hatása következtében állott elő, mint az ember alanyi helyzetének egy megváltozott állapota. Képzetek idéztek tehát fel más velők rokon majd ellentétes képzetekel, ezek érzeteket s e kettős folyamat eredménye a megváltozott hangulat észrevevése, a kellemes érzelem. Sokszor azonban kellemetlen utónyomokat hagy lelkünkben a képzetek és érzetek együttes működése. Épen most jövök az utcáról ; még élénken érzem lelkemben azt az elszomorító, szánalmas, szinte kétségbeejtő hatást, amit reám, az utcaszögletén egy béna, sánta hadfinak nyomorúságos helyzetben való szemlélete gyakorolt. Emlékezetemben egyszerre megelevenedtek a szabadságharc dicső férfiai, a névtelen hősök, gyerekekből lett óriások s a helyzet és kapcsolat révén láttam nemcsak lelki, de testi szemeim előtt is a sivár jelent! Önkéntelenül tolakodtak elő a gondolatok agyamban : egy magasztos eszmének ily gyászos lehet a vége; egy a magasságba feltörő ideális lelkesültség ilyen silány talajon, ilyen utálatos fertőben szűnjék meg; hát ez a fönséges valami, a haza, amelyről gondolkodók és költők oly sok jót és szépet elmondottak már, így bánik fiaival? Hát csak addig becsülik meg a polgárt, míg testi és szellemi tehetségeivel vállvetve szolgálhatja hazája érdekeit ? Ha azonban kidől a nagy családért, e hazáért folytatott kemény munkából, nyomorultan veszni hagyják? »Veszni tért erkölcsöd mint Berzsenyi mondja — undok vipera fajzatok dúlják föl e várt!« Tovább is fűzném még a lélekre kellemetlen gondolatok szövó'dését, ha