Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1901

68 Az ünnepély III. pontja volt Vikár Béla orsz. gyűl. gyorsíró-revizornak, a finn nyelvésznek és költőnek a jelen alkalomra írt ünnepi ódájának a szerző által való elszavalása. A tartalom mélysége s a gondolatok változatos gazdagsága és a szép előadás perczekig lebűvölve tartotta a közönséget. E szép költemény, mely a gyorsírás igazi glorificatiója, következő-: GYORSÍRÓK ÜNNEPE. Irta és a szegedi gyorsíró-ünnepen felolvasta : fi/cár Béla. Éj volt. A nemzet aludt s álmodott Oly mozdulatlan és oly réges-régen S oly elhagyottan. Alig itt s amott Egy egy csillagnak őrszeme az égen. Majd, hirdetvén a közelgő napot, A hajnal jött, bibor köpenyegében, S immár a napkirálynak jötte hallszik De a magyar, a hétalvó, csak alszik. Röpiil a szó, a szabad eszme, föl — Egy pillanat, és nyomaveszve szárnyal. A kép elillanik szemünk elöl, S már messze cseng fülünkbe a madárdal. Szállj, gondolat, hol a nap tündököl, Szállj s ittasul j meg fényes napsugárral, Mi nem féltünk; bár szabad vagy, mienk vagy, Kezünkben a varázs, mely tűnni nem hagy. Ébresztgetik szerelmes fiai, A merev test körül búsultan állva, Hangot, mely az életre visszahi, Keresve, próbálgatva, nem találva. Egy harsonát ha hozna valaki, Mely a hívó szót mennydörgésre váltsa, Hogy visszazengje a közel s a távol: Az keltené föl a lethargiából. Ugy érkeztél, mint csemete, a kit Elhoztak Markovits kertészetébiil; S ma kertté gazdagodva állasz itt; Gyönyörű kép, melyen szív és szem épül. Virágaidból szivünk most szakít S megőrzi nem-múló emlékezésül, S hol összegyűlnek Markovits-utódok, Ott lesz Szeged s hü gyorsírója Bódogh. Es jöttenek egy Széchenyi, Kossuth, Hozták a harsonát föl Pest-Budára: Egy-egy Lehel, s a mint kürtjébe fútt, Fölgyúlt a nép messzünnen mint csudára. Mely adlig oly csökönyösen aludt, A nemzet talpra szökkent valahára S mint a ki ébred éjjeli zenétől, Figyelt s az álmot dörzsölé szeméből. Mint a mesében a kis síp ha szól, Ezrével a galamb a hős köré gyűl: Te, gondolat, úgy hozzánk származol, Varázssípunk ha megszólalni készül. S hol tettünk szert e tündérsípra, hol ? A nagy kor ezt nekünk rendelte részül. Kicsiny a síp, de nagy az ő varázsa: Ez a mi részünk, gyorsírók írása. A sajtó volt e harsona, csodás, TJj Lehel-kürtje, uj-kor riadója: Mindent, mi rab volt, fölold egy varázs, A bilincsek letördelőznek róla, Ez volt az élet, a föltámadás, Ez a megváltás gondolatra, szóra, Mely gunnyasztott eladdig szárnya nélkül S most szabadon röppent ki börtönébül. Kis embernek van óriás fia, Es van kis ember óriás anyától: Nagy volt szülöd, oh sztenográfia. Te kicsiny vagy, de majd nyomába hágol. Mi lesz belőled, ifjú dalia, Ha így haladsz, ha nem lesz, a mi gátol ? Utóiéred testvéredet, a sajtót, S a hol kopogtatsz, sebten nyitnak ajtót.