Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

90 haladva lehetett meglátni a föld felületének különböző alakulásait; az utóbbi közönséges panoráma, vagy mondjuk körkép, melynek érdekessége csak az volt, hogy keleti eredeti típusokat mutatott be. De hogy az előttünk elvonuló hajók és más egyéb részletek a tengeri utazás illúzióját fölkeltsék, oda már csakugyan nagy adagú illúzió szükséges. Sokkal kedvesebb és tanulságosabb volt ennél például a svájczi falu azzal a sok eredeti svájczi házzal, 300 emberrel, napi foglalkozásukkal és pompásan megkészített háttérrel, mely az Alpeseket mutatta be csalódásig hűen ; vagy a Trocadero vízesése ragyogó villanyfényben; vagy a villamos-palota különböző színeivel, formáival, valóságos tűzijátékával. Humbug volt viszont a régi Páris. Akár a mi millenniumi Ős-Budavárunk. Ezzel eleget mondtam. Egyébiránt ahol fény van, ott árnyéknak is kell lennie. Minél erősebb a fény, annál szembetűnőbb az árnyék. És ez így van jól. Annál jobban meg lehet különböztetni a valóságot a látszattól, az igazságot a hazugságtól. IV. Hazánk már a millenniumi kiállításon megmutatta, mit tud, mire képes. Nagy erővel, önállóan lépett föl, sikere fényes volt. A nemzet öntudatra ébredt s a külföld fönnen hirdette a magyar faj művelődési hivatását s a becsülés minden kitüntető jelével helyt adott neki a művelt nyugoti nemzetek közt. Ez a becsülés a maga valóságos értékével most tűnt elő, a midőn a nemzetek nagy világversenyében oly előkelő helyet juttatott neki a franczia; a midőn a „Hongrie" többé nem obskurus név, értéktelen fogalom, hanem valóságos érték, melyet megbecsülnek minden nemzetek. A kiállítás legszebb, leglátogatottabb helyén adtak nekünk is helyet azok a francziák, kik ezredéves kiállításunkat annyi magasztalással halmozták el; ott a Szajna partján a nemzetek utczájában. Ugyanazt a föladatot kellett megoldanunk itt is; ugyanannak az eszmének kellett életet adnunk itt is, mint az ezredéves kiállításon. Meg kellett mutatnunk tíz százados történelmi fejlődésünket annak egyházi, hadi és polgári nyilvánulásaiban. Aránylag igen kis helyen, szűk palotában kellett ezt a világ elé hozni. Nehéz volt a föladat; nehézségével emelkedett a sikeres megoldás dicsősége. Építőművészeink, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos, a legnagyobb sikerrel oldották meg a nehéz föladatot. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy valamennyi pavilion közül csak az olasz és a magyar kapta meg a világverseny legnagyobb kitüntetését, a grand prixt. A magyar történelmi stilus fejlődését mutatták be annak román korszakától egészen a rokokóig igazi, élő műemlékek hű utánzatában. Ilyenformán a