Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

25 Hol van ebben a dalban a szépség mértéke, hol határolódik itt a forma imádása ? Csak keleti képzelődés bánhatik ily bőven aranynyal, drágakövekkel. A feldicsőités, a szépségnek ez a közös imádása pedig oly magas fokon áll benne, hogy mellette csaknem halványan vesznek el a nyugati népek gondolatai, de annál inkább emlékeztetik az embert a perzsa és az arab képek csillogására. A szeretett lény iránt érzett csodálat azonban, mely egészen a vallásosság fenségéig emelkedik benne, mikor azon van, hogy kedvese személyének nagy ünnepet szenteljenek, nem keleti vonás már, hanem a kereszténység legmeghatóbb cselekményeiből választotta ki azt a keleti eredetű, könnyen hevülő és heviilésében nagyításra hajló képzelet. Itt ismét egy uj jelenséggel találkoztunk. Előttünk volt egy dal, melyben a kifejezések keleties képei, a gondolatok festői színpompája, szemléltető plasztikája, az észjárás ritka természetessége, játszi elevensége mosolygó azúrkék eget varázsolnak fejünk fölé, kelet egét, a mi gyermekkori ismerősünket, a hol a levegő virágillattal, madárdallal van tele, a hol az egész természet oly viruló, oly gazdag, mint a mi örökifjú kedélyünk. Ilyen a keleti vonás a mi dalköltészetünkben. Míg az éjszaki dalok mint Ossián énekei, ködösek, homályosak, kisértő árnyakkal, szellemekkel vannak benépesítve, addig a mi dalköltőnk Petőfi . . . kelet leggazdagabb virányait látja, a természetnek virágháremét, a napnak rózsaszínű szempilláit, hasadt felhő mosolygó peremét . . . Pálmaligetet, hol a szellő rejtélyesen susog és énekel fényes madársereg . . . Lát nagy hegyről egy kék szigetet a tenger és a messzeség ölében . . . Körüle ősz van, amott kikelet . . . Vándorló darvak úsznak át az égen, az őszbiil a tavaszba ós utánuk elküldi a szív minden vágyait. S e vágy talán még jobban boldogítja, mintha ott volna, a hol lenni óhajt . . . Lát mindent, mi sohasem a szemnek, csak a sejtésnek látható az éjben s mindezt két szemben látja, kedvesének sötétvilágú ábrándos szemében.

1 Észrevehetjük, hogy míg éjszakon ellensége, keleten jó barátja, játszó pajtása az embernek a természet; mig ott az égalji viszonyok kegyetlen mostohasága folytán elkeseredett csatát vívnak az elemekkel ós szakadatlan meghasonlásba» élnek velük, addig keleten tarka lepékkel játszik a képzelet, örömünkben, mint Petőfi énekli, édenkert ott az ember keble, melynek rózsája a szív, s körülötte szerelemről zeng a kis csalogány, majd jön egy angyal és leszakítja a rózsát, csókkal illeti és mellére tűzve fölszáll vele abba a tiszta kék égbe, mely keleten oly vidáman mosolygott reánk.

2 Ezzel rámutattam az égalji befolyásra, a keleti származásra mint olyan okra, mely alanyiságunknak a természetbe olvasztását nemcsak lehetővé, hanem szükségszerűvé is tette, képzeletünket gazdagitotta, szerelmi líránkat 1 Petőfi: „Látom kelet' . . . 2 Petőfi: „Örömem és Búm" . . .