Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

10 titkos beszédét nem érti meg. Nem aggódik mint Heine egy lotosvirág miatt, ha rátűz a hév napsugár és álmodozó, csüggedt fejjel a szelid éjszakára vár. Nem illatozik, nem sír, nem remeg az nála szerelemtől, szerelmi bútól. Neki a virágok nem beszélnek semmit. Pedig mennyi titkot tudnak. Csak látná Horatius, a mint a kis lány dobogó szívvel kérdi a százszorszép virágot: szeret, nem szeret ? — szívből, igazán ? Óh ez annyi szépet el tud mondani, óra számra el lehet vele beszélgetni. Sokat mond és még sem árul el semmit a bizalmas társalgásból, pedig tudja a kis leánynak minden titkát. Látta, melyik feleletre mosolyog, hallotta, melyikre sóhajt, de nem mondja meg senkinek. Igaz, hogy mire a kis leánynak minden feleletet megadott, akkorra szirmai széthullottak, meghalt, hogy élve ne tudja senki, még a virág se a kérdezett titkot. Horatius is ismeri a fenyőt, de az erdő e nemes fájából náluk hajókat csináltak, vagy legfölebb annyit mond róla, hogy az égbe nyúló fenyőt jobban rázza a vihar szele, mint az alacsony bokrokat. De arról, hogy: „ . . . Éjszaknak rideg ormán Fenyőfa álmodik; Jég s hó fehér lepellel Födik he gallyait . . . Egy pálmáról van álma, Mely távol délszakon, Némán s magán búsongva Áll izzó szirtfokon ..." 1 arról Horatius nem tud semmit, sejtelme sincs róla. Tóth Kálmán egyik gyönyörű költeményében „A szomorú fűz"-ben, megtestesíti a fát, melynek sivár életét a maga életéhez hasonlítja. Mindenki, a ki csak elhalad mellette, megtépi ágait, mindenki bántja szegényt, akárcsak őt, a kit szintén mindenki bánt, a kit senkisem szeret, a ki árván, elhagyottan él az emberek között, mint e szomorú fűz a magányos puszta közepén. Petőfinél, a bús őszi szél beszédére, a fák merengve rázzák fejőket. Majd olykor, mintha ingerkednének a széllel, pajkosan kapkodják lombos fürtjeiket, kihallgatják szerelmi suttogásait és barátságosan visszaintegetnek. Majd, mintha haragos udvarlőjukat föl se vennék, nyugodt kedélyességgel bókolnak, köszöntgetnek, de mikor látják, hogy nem jó baráttal, hanem komoly ellenséggel van dolguk, összeszedik magukat és a támadás rohama ellen igyekeznek az egyensúlyt visszanyerni. De a szél dühösebben ront rájok, viharrá lesz, bőszülten ordít, tombol és a fák ágai, lombjai félelmes borzalommal zúgnak. Az embert hidegség futja át, úgy képzeli, mintha hallaná haragját az elemi erőnek s ijedten tekint körül, ha megroppan a fa, vagy az óriás fenyő derékon ketté törve, a mélységbe zuhan. Látja, hogy a fa 1 Heine költeményei. Fordította Endrődi Sándor 80. dal.