Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1893

5 kerék egyhangú zakatolása, mely hosszú, fehér fodor sávokat rajzolt a sík tükörre. Balra egymásután tűntek el a mészköves, fehér helységek s jobbra a láthatáron egy-egy vitorlás hajó képe színezte ki a tenger végtelenségének egyhangúságát. Van valami elragadó, s álmadozásokba ringató az ily tengeri útban, midőn az ember a födélzetén egy kényelmes székben elnyújtózkodva tekintetét ott pihenteti a kék hullámokon. Gondolatai, mint a hajó körül fáradhatlanúl keringő sirályok bekalandozzák a végtelen fölületet, s csak a mérlföldmérő időnkint való zizzenése jelzi, hogy hajónk is követi gondolataink irányát. A késő délutáni órákban egy-egy fehér hadihajó feltűnése jelezte, hogy közel járunk az osztrák-magyar monarchia fő hadi-kikötőjéhez, Polúhoz, s hogy nemsokára elhagyjuk Isztria parljajt. Tengeri utazásunk határozottan kellemes volt. Kényelmes hajónk, jó ellátásunk, derék, barátságos kapitányunk, jó Kedvű társaságunk rendkívül megrövidíték a három napi utazás hosszúságát. S a szabályos rhythmusokban himbáló hajó meghozta utazásunk komikumát is. A tenger csendes volt ugyan, de ha szelídebb alakban is, megkövetelte áldozatait. Az igazán kitűnő ebédnél gonosz mosolylyal kisértük az ebédlőből sietve távozó társakat, kik aggódva keresték azon pontokat, hol a hajó himbálása a legkisebb. Szabad levegőre volt szükségük, s érdekes látvány volt, midőn az ebédlő ablakain keresztül adogattunk ki szegényeknek egy-egy kis falatot. Igaz, hogy másnap délben már én is rászorultam a felebaráti szeretet e segítségére. Hanem azért áz apró bajok nem birták megrontani jó kedvünket; az a természetes comicum, mely ily helyzetekből fakad, ellenállhatatlanúl hatott ránk. Csak az éjjelektől féltem. S volt is rá okom. Előtte való éjjel a vasúton nem aludhattam s így egész élvezettel gondoltam a tengeren töltendő pihenésre. Tíz óra körűi meg is szöktem a födélzetről, hogy kabinomba menjek. — Az én ágyam éppen elnökünk ágya fölött volt. Fojtott forró levegő volt a kabinban, mert a kis kerek ablak — tudja Isten, hogy mióta -— nem volt nyitva, igy hát a kellemes alvásba vetett reményem tünedezni kezdett. Mindazonáltal elszántsággal kúsztam fel fekvőhelyemre. Ekkor veszem észre, hogy ruganyos derékaljam messze kiduzzad fekvőhelyem oldaldeszkáján, s ha én e különben is szűk ágyacskában e fojtott levegőben nyugtalanúl fordúlni találnék, egy ölnyi magasságból okvetlen lebuknám. Annyi elszántságom mégsem volt, hogy az ágyban való pihenés kényelmeért valamely tagom épségét veszélyeztessem, — gyorsan lemásztam tehát trónos nyoszolámról, s felöltözködve, mintha mi sem történt volna, a födélzeten termettem. Felöltőmbe jól beburkolódzva két vászonszékből hevenyészett ágyban terültem el. Szerencsés természetem