Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1893

ü Hajónk a sziget hasonnevű fővárosának tág kikötőjében vetett horgonyt, szemben a város magas, ósdi házaival, keletre a tengerbe rugó régi várnak, a Fortezza vecchiának pusztulásnak indult falaival. Igazán megkapó látvány, amint a messze csendesen hullámzó kék habok között hosszan emelkedik ki vadregényes szirtjeivel e sziget. Azalatt már száz és száz bárka rajzotta körül hajónkat s a bárkasok mindegyike egymást túlharsogva kinálta bárkáját a kiszálláshoz. Erőködő kiabálásaikban ereik kidagadtak nyakukon. Ennél piszkosabb, arczátlanabb népet már aligha találni. Az olasz is tolakodó, de tolakodásában, alkalmatlankodásában van humor, sőt néha kedvesség ; de a corfui görög egyszerűen arczátlan. A görög seholsem rokonszenves; bizalmatlanság, ravaszság s önmagának idétlen túlbecsülése alapjellemvonásai, de szemtelennek csak C.orfuban tapasztaltain. Eszembe jutott Homérosnak e sziget lakóiról mondott ítélete, melyet Athenével mondat Odysseusnak : »Majd megmutatom én az utat, s te csendben kövess, s ne nézz senkire, se ne kérdezősködjél : mert az idevaló emberek nem igen szeretik az idegeneket, s nem látják szívesen a ki máshonnan jő.« Természetesen ma ép az a baj, hogy nagyon is szívesen látják az idegeneket. Két órai időnk lévén, kocsira ültünk, hogy a várost futólag megtekintsük. — Kelet városai a nyügoti városokhoz mérve általában piszkosak, de a várvárosok, milyen Corfu is, különösen hírhedtek szűk, piszkos, bűzhödt utczáikról, magas, de ronda kőházaikról. Hanem fejedelmi a Stradu Marina, a tengerparton húzódó Corsó. Ezen végig a Villa Monropos-ig, a fönséges fekvésű királyi kertig mentünk, honnan elragadó kilátás nyílik a városra és erődítményre. Itt már a dél buja tenyészete veszi körül az embert. Narancs-, czitrom-, olaj- és fügefák, cyprusok, pálmák, aloiik, eucalyptusok és paulowniák. Három órakor már hajónk Corfu mentében tovább haladt délnek. A várostól nem messze, a tengerparton emelkedő domboldalban, buja déli növényzet közepette, mint egy megkövesült imádság nézett le reánk fölséges királyasszonyunk márványkastélya: az Achilleion. Soká néztük haladó hajónkról a szép fehérmárvány palotát, mely örökzöld környezetéből, mint valami megszentelt fájdalom, mélabús némasággal tekint le a mélyben játszó hullámokra. Corfu szigetét elhagyva, ismét kijutott hajónk a nyilt tengerre s hat óra körül már Santa Maura, a régi Leucas fehér mészköves partjai tűntek elénk. Amint a tengerparton egy-egy magányos szirt föltűnt, képzeletünk rögtön Sapplió nemes alakját rajzolta oda. A legnagyobb görög költőnő hullámos görög ruhájában, lebontott hajával, bánatos arczával