Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1891
86 Egyszer nyíltszívű, könnyen hevülő, de könnyen megbocsátó, mint a magyar, máskor meg szerelmében kérlelhetlen, boszúálló, mint az olasz. Szeszélye ebből magyarázható, de jelleme egészben véve változatlan, élethű marad. Anikó Toldi György után, kiről a trilógia első részének tárgyalásánál jelleme, emlékeztünk meg, a Toldi családnak még csak egy tagja van hátra : Anikó, György árván maradt leánya, kit a szerető nagyanya nevelt fel. Hálás is iránta s hozzá, valamint nagybátyjához is a legbensőbben ragaszkodik. A trilógia egyedüli tisztán jókedvű alakja. Minden jelenete egy-egy derült kép T. Sz. sötétebb cselekményében. Midőn az ő jeleneteihez ér az olvasó, megpihen mint az utas, ki a zord havas vad szépségeinek szemléletébe belefáradva az üde növénydús havasi pázsitra érkezett. Örömét nem zavarja semmi bánat, egész lényén meglátszik, hogy üdébb légkörből került mostani környezetébe s valóban, ha vizsgáljuk a »Daliás Időket«, azt találjuk, hogy Toldi Sz.-beli Anikó tulajdonkép a D. I.-beli Piroska. Mert ebben még dévajkodó, jókedvű Piroska, amely vonásokat a költő Toldi Sz.-ben Anikóra ruház, ki a D. I.-ben még csak érintett személy, kit Tar kap kárpótlásul Piroskáért. A D. I.-ben még Piroska tánczol menyegzőjén, »Földig hó fehérben, mint egy virágos fa«, 1) T. Sz.-ben azonban Piroska helyett Anikó járja: ». . . fehérben, mint egy virágos fa . . .« Anikóban megvan a Toldi-család alapvonása, a tettvágy. Nála azonban ezen jellemvonást szépen mérsékli a női gyengédség, mely mindenkor előtérbe lép, valahányszor férfias tettet akar véghez vinni. Szereti nagybátyját, megérkezésekor nem tud hova lenni örömében, felugrik kengyelébe s megcsókolja, hogy csak úgy csattan. Folyton kópéságon töri fejét, Benczét ő üti lovaggá, telöltözik vitéz leventének s kihívja bátyját, de ott van tettében a mérséklő vonás, elesik, miután megbotlott kardjába. A megtestesült elevenség, a legszomorúbb jelenetet is kópéságra használja. Midőn nagyanyja előszedi ékszereit, ifjúsága emlékeit s könyes szemekkel búcsúzik el azoktól, a pajkos leány nagyanyja karjára egy karpereczet illeszt s dévajkodva csúsztatja végig a kiszáradt karon. Minden csíntalansága mellett is megvan azonban benne az igazi nemes jellem. Bátyja megmentésére Olaszországba megy, nem riadva vissza az út fáradalmaitól s a világ gúnvjától. Ezen kalandja sem ront le semmit női gyengédségéből, mert nem fordúl meg harezban, s midőn egyszer a csatatérre vetődik, rosszúl lesz a holtak meglátásakor. Szeretete nagybátyja iránt igazi önzetlen i) »D. I.« II, é,
