Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

27 Penelope sem tud igon aludni, vissza-visszasiratja a férjét, s abban a gyönyörű imában, melyet a szűz Artemiszhez intéz, így panaszolja el szive fájdalmát (u. o. 83.) : „Még a bajt tűrhetni, miilön bús ember egész nap Szívet sorvasztó siralomban tölti világát, Éjjel azonban nyugta vagyon ; mert messze felejtet Jót-gonoszat, mintán becsuká szemeinket az álom : De nekem álmokat is roszakat küld látnom az isten." De ne gondoljuk, liogy Homérosznak minden alakja ilyen érzékeny SZÍVŰ; ott van pl. Antinoosz, aki Odüsszeusznak hü cselédjeit lehurrogatja, hogy miért sírnak (0. XXI. 85.) Érdekes itt az is, hogy mint váltogatja Homérosz az érzelmek helyére a kifejezéseit: >]too, xíjn, xoaSitj, dv/uóg, (pqú'nq, gyakran kettő is összekapcsolva: xara (pQt i'U xo.i xuiu &v(.ióv (0. XX. 10.) váltakoznak ép úgy, mint az érzelmes magyar népdalokban találjuk özeket: „Fáj a szívem", „édes szívem", „borús a lelkem", „keblem feszül", „szüm mogroped", stb. Homérosz gyengéd szívének hü tolmácsai azok az érzelmes hangok is, melyeken az egymással valamely viszonyban lévők egymást megszólítják. Andromakhé így kezdi beszédét férjéhez (I. VI. 407.) : „Csodálatos embor ! Téged a te erőd veszt el! Nem is szánakozol gügyögő kis gyermekeden, s rajtam nyomorulton, aki maholnap özvegyed leszek. Mert az akhaiok nemsokára megölnek téged. Nekem pedig jobb volna, hogy ha tőled megfosztanak, a földbe siilyednem ; mert nem lesz többé más vigaszom, csak szomorúságom !" Szintoly megható azon siralom, melylyel Briszeisz szólítja meg jóakarója, Patroklosz hulláját (I. XIX. 287.): „Patroklosz, ah legjobb akaróm nekem árva szegénynek, Én a sátor alatt életben hagytalak innét Elmenet, és íme, most kiterítve talállak oh áldott Fértiu, visszajövet: hah, mi egymást éri az én búm!" Akhilleusz is megszólítja c „szerencsétlen, legkedvesebb" barátját (u. o. 315.) s azt mondja, hogy nagyobb csapás még akkor sem érte volna, ha azt hallaná, hogy atyja halt meg. Mily szép nyilatkozata ez a hü baráti szivnok, s jelzi, hogy Homérosz keblében a barátság érzelmének szent oltára volt felállítva, melyen a legnemesebb láng lobogott. Ez sugalmazta azt a gyönyörű beszédet is, melyet Patroklosz szelleme intéz a szendergő Akhilleuszhoz (I. XXIII. 69.) : „Alszol-e, s engemet elfeledél, peleüsti Akhilles V Élőt nem hanyagoltál el, de halálra jutottat !" S miután arra kéri, hogy mielőbb temottesse el testet, mert különben nem engedik be Aidészbe, megjósolja a barátjának is korai halálát, s így végzi: