Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

15 gyon sok bús jelenetnek lehetett részvevő szemtanúja, mik örökre szive mélyére vésődtek, mert különben puszta költői képzeletből nem teremthetett volna oly megindító rajzokat, azokat csak a való élet szolgáltatja. Es e képeket annyi plastieitással domborítja ki, hogy azok megelevenednek előttünk, színt öltenek magokra ; látjuk (I. XXII. 396.), mint szúrja át Akhilleusz a holt Hektor lábait, mint fűzi szíjra és köti szekeréhez. Porfelleg száll föl, melyen keresztülhatolva a kétségbeesett szülőket pillantjuk meg. „Anyja kitépte a haját s messzire eldobta fényes fátyolát s fölötte nagyon jajgatott, amint fiát nézte. Szánandólag siránkozott kedves atyja, s körötte a népeket jajgatás és siránkozás fogta el a városban ; s az leginkább ahhoz hasonlított, mintha az egész magas Iliont tetőtől fogva tűz emésztené." (U. o. 406.) A nagy zajon keresztül vérfagylaló hangok jutnak füleinkhez ; a borzasztó siralmak mind jobban érthetőkké válnak, végre meghalljuk az öreg Priamosz zokogó panaszát: „Annyi virágzó gyermekimet gyilkolta le máig ! Kiknek mindegyikét siratom, de nem összesen akként, Mint ez egyet, ki után Aidesliez visz le búm engem, ITektoromat : bár karjaimon halt volna meg inkább : Majd akkor legalább jóllaktunk volna sírással Rajta, szerelmes szüleje s én boldogtalan atyja !" (U. o 423—428.) Ezt az édes anya fuldokló siránkozása váltja fel: „Fiam! Miért éljek én nyomorult, csapást csapásra szenvedve, miután te meghaltál V Aki éjjel-nappal dicsőségem valál a várban stb." (U. o. 431.) Valóban a szülői fájdalomnak meghatóbb rajzát még újkori Íróknál sem találjuk, mely tetőpontját éri el ama szavakban, melyekkel a megtört atya fia hullájának kiadatását kéri a dicső hőstől (I. XXIV. 505.) : „Az történt rajtam, mi nem eddig senki halandón, Gyermekeim megölöje kezét ajakimra vezetnem !" E két gyönyörű sorral teljesen rokon (iyulay Pál „Pókainé"-jának eme homéroszi ihlettel irt versszaka : „Nagyságos fejedelem. — Elitélt fiáért könyörög az anya. Én könyörgök, nézz rám, én, aki gyűlöllek ; Térdelek mint szolga, sírok mint a gyermek." S miután Priamosz könyeivel megengeszteli a rettenthetetlen daliát és étkezés után azon vágyának ad kifejezést, hogy pihenni óhajtana, egyszerű szavakban mennyi tenger kínt ocsetel (U. o. 637—40.): „Mert szempilláim soha sem záródtak azóta, , Hogy kezed által az én fiam elvesztette világát; Í5Öt nyögök untalanúl s ezerannyi kínokban évődöm, Ott fetrengve az udvartér szemetében alá s fel." Ép úgy meghatnak e remek sorok, mint a hasonló poézissal imponáló biblia jámbor Jóbja, kinek rokon sorsa szint oly egyszerűséggel van