Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

12 ijedt atyjának tekintetétől, s rettegett az éreztől és a lósörényzetü tarajtól, melyet szörnyen ingani látott a sisak tetején. Elmosolyogta magát kedves atyja és tiszteletre méltó anyja. A dicső Hektor azonnal levette fejéről a nagyon villogó sisakot s a földre tette. Miután pedig kedves fiát megcsókolta s kezeivel ringatta, mondá „a többi közt azon fenkölt elme és gondolkozás nevezetes szavait: „xai nort ttg si'7rjjat naxQoq, y o8t noXXór uutívcov tx noÁb'uov ávióv

tr," s melyet utána annyi ezer év után minden magyar ember óhajt fiának: „légy különb ember az apádnál." De ki ne ismerné ezt a remek festést? Mikor ismét „kedves feleségének kezeibe tévé fiacskáját, az pedig illatos ölébe fogadta könyek közt mosolyogva, mit férje észrevéve megsajnálta és kezeivel czirogatta, stb." Majd elválva hazamegy „gyakran visszatekintve, bő könyeket hullatva ; otthon találta sok szolgálóját, kiket egyetemben sírásra indított. Ezek még éltében siratták meg Hektort a saját házában." Oly leírások ezek, melyek csak azt bizonyítják, hogy Homérosz, ha maga tán nem is volt oly szerencsés, hogy boldog családi életnek örvendhetett volna, de a vágy, a fogékonyság, egy igazi nemes érzemény mindig szivében honolt a családi boldogság után ! Annyira szemei előtt lebegnek folytonosan a családi tűzhelyek, hogy legvitézebb harczosainak is a haza után mindjárta házokat adja ajkaikra, kik nejeik és gyermekeik után vágyakoznak, sóvárogva emlegetik ; a gyávák is attól tartanak, hogy nejeik és gyermekeik nem jönnek örömmel az üdvözlésökre (I. V. 684.) ; a vitézeket meg azzal biztatgatja, hogy nem lesz dicstelen dolog harczolva meghalniok a hazáért, mert családjokat mentik meg. (I. XIV. 503. XV. 494—500. 661-66.) Mégis különös előszeretettel viseltetik a családi szentély iránt ; ez az ö nyugvó pontja, melyen zaklatott lelke pihenőt talál; úgy tűnik fel, mintha önmaga gyönyörködve élné át annak szelid örömeit! Mennyi bensőséggel, a festői irálynak utolérhetetlen bájával írja le pl. Alkinoosz házát és családi életét, csak utalok az Odüsszeia VII. énekére, mert különben az egész énoket idéznem kellene. — De amennyire vonzólag írja le mindenütt a családtagokat a szolgálókkal együtt (alább még látjuk), amennyire örvend, ha egy házban víg kedélyt és tisztes mulatságot lát (0. IX. 5—11), ép annyira megborzad gyengéd lelke és felháborodik a szemtelen kérőkön, kik az Odüsszeusz-ház csendjét feldúlják (0. I. 229) : „Minden jó erkölcsös férfiú, ha ide jönne, boszankodnék, látva e sok ocsmányságot !" Midőn Odüsszeusz átlépi Alkinoosz házának küszöbét, ily szavakkal búcsúzik el a királynétól (O. XIIT. 59—62) : „Isten veled mindenkorra; én távozom, te pedig gyönyörködjél e háznál gyermekeidben, lakosaidban és Alkinoosz királyban!" Lehet-e szebbet és jobbat kivánni egy jó anyának ? S midőn Homérosz e szavakat adja hőse szkjába, nem ismerjük-e fel