Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

9 melybe zárkózva élt a legnagyobb művész, s melyet ugyancsak kiolvashatunk hús arczából. (Látható ugyanott.) Ha láttad Bécsben az Augusztinusok templomában azt a pompás pyramis alakú uj síremléket bús alakjaival és sín') oroszlánjával, mely „Uxori optimae" sokat mondó feliratot visel és a kitűnő Canova művészi kezének köszöni létét, ha ott méláztál előtte és átengedted magadat azon édes-bús fájdalomnak, annak a szelíd kesergésnek, mit e nagyszerű mű nézése keleszt, ugyanezt fogod érezni a íirenzei St. Croce templomban Alfieri vagy a római szt. Péterben XIII. Kelemen síremléke előtt, melyek ugyanazon érzelmekre hangolnak, s már e rokonhangok is azt súgják, hogy itt is ugyanazon művész remekműve indított meg! S ha Rafael a saját alakját belefestliette a „Scuola d' Atene" cz. festményébe, Kaulbach saját magát az örültek közé, Cristofano Allori llolofcrnes képébe (Judit cz. képén) stb. stb. — az éposz költő nem rajzolhatja le magát művében érzeményeivel, gondolataival '? Még az építészet is kézzelfogható adatokkal járul állításainkhoz. A hindu pagodák homályos folyosóikkal, nyomott tekintetükkel elárulják azt a sivár, zűrzavaros vallást, mely isteneit is oly bizarr képekben ábrázolta, - a görögök világos, poétikus mythologiája az Erekhtoion, a Parthenon stb. szülője lett. Sokat lehetne még a zenészet és a képzőművészet köréből felhozni thémám illusztrálására, de tartok tőle, hogy már is többen fogják kérdezni, mit tartoznak ezek ide? Hát én mindezeket csak azért hoztam fél, hogy mindazokat, a kik kételkednének, hogyan lehet egy oly költőnek a belvilágáról írni, a ki több tudós állítása szerint nem is létezett, vagy ha igen, épenséggel semmit som tudunk életéből — meggyőzzem, miszerint nem lehetetlen dologba fogtam és Olaszország müromekoinek szemlélete csak megerősített nézetembon és még jobban megérlelte bennem az elhatározást, hogy értekezésemet -— melyhez az adatokat és a hangulatot úgy magán tanulmányaim, mint az iskolában való nyilvános tárgyalásaim nyújtották, a nyilvánosságra bocsássam ! En ugyanis teljesen Lamartine-nal tartok, hogy Homérosz egy egyetlen ember volt, (mert végre is csak kellett valakinek lonni, aki a különböző alakú mondákat feldolgozta, egyosítotte és kiszínezte úgy, amint azt már évezredeken át olvasták és olvassuk ma is), akinek hangjában ugyanazon dallam van, szívében ugyanazon könyek, szavában ugyanazon színek s azon hang segélyével, mely a két époszt átlengi, fogjuk keresni megírójának hangulatát, egyes jellemző helyeknél pedig kissé bővebben állapodunk meg, hogy a költőt ugy ismerjük meg, amint abból ki tudjuk puhatolni. Kiindulási pontul voszem azt a szólamot, melylyel a régi római kezdte meg a napot: „A Jove principium", s mely a magyar ember ajkán munkája kezdetén így rebben el: „Isten nevében!" Nézzük tehát