Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1882

— 17 — Baumgarten Sándort teszem az első helyre, jóllehet már ő előtte az angolok lélektani úton értelmezték a szépet, de a fő érdem mégis csak Baumgartené; mert először a szépészetet ő emelte az önálló tudomány rangjára ; másodszor, mert ő adta neki az „ Aesthetika" nevet, melyet most is visel. Baumgarten állítása szerint szép az érzékileg megismert tökély ; ez más szavakkal annyit tesz, hogy a szép az alsóbb tehetségekhez tartozik, hogy az a tökéletességnek érzéki, azaz zavart ismerete, mely csakis a felsőbb lelki tehetség által nyert világos ismerettől kap igazságot. Szerinte a szép tisztán formai szépség. Baumgarten álláspontja, habár volt neki sok követője, nem helyes; mert a szépet alárendelt szerepre kárhoztatta, és a tökélyt, mint felsőbb czélt, a szépség fölé helyezvén, a szépet akarva nem akarva tökéletlennek állítja, mely ama fő czélnak tartozik szolgálni. Herman Lotze szerint Baumgarten az aesthetikában az érzelmek logikáját adta. Lessing — a német nemzeti irodalom reformatora, a híres dramaturg, vagyis a színművészet szabályainak első nyomozója és leírója — a szép fejtegetésében Aristotelest követte. Szerinte a szépség azon formában áll, melyet a természet akart adni minden egyes teremtménynek, de melyet az ellenkező anyag és más kedvezőtlen körülmények miatt nem birt létrehozni. Ezen meghatározás nem elég teljes ; mert először elmélete bár a művészet egyes nemeire illik, a művészetekre általában nem alkalmazható, másodszor meg elméletéből bajos meghatározni, hogy mily fontosságot tulajdonít neki a szépben, minthogy a szép meghatározását nem adja. Némely aesthetikusok az alakra, mint a szépnek szerinte egyik leglényegesebb tényezőjére vonatkozó megjegyzéseiből azt akarták kideríteni, hogy ő a szépet a tartalom mellőzésével pusztán csak a formába helyezte. Lotze ezen ráfogás ellen tiltakozik, mert az ő véleménye szerint Lessing a szépet nem pusztán az alak összhangzatosságában látja, hanem „a tartalomban, mely az alak, mint eszköz által az emberben szépészeti gyönyört ébreszt." Winckelmann elmélete egészen Piátóén alapul. „ A legfőbb szépség, mondja Winckelmann, Istenben van." Mindezeknél nagyobb érdemeket szerzett magának a széptan terén a mélyen gondolkodó Kant. Az ő elve a lélek ; a szép egyedüli forrása pedig az ítélőtehetség. Ezen szépészeti ítélőtehetség szerinte nem egyéb, mint a tárgyak képzetének (mert tulajdonképeni tárgyak szerinte nincsenek) helyeslése vagy rosszalása, a szerint, a mint azok a mi ismerőtehetségünknek megfelelők vagy meg nem felelők. A szép tehát teljességgel önleges, melynek a tárgyakhoz semmi köze. A szép ennélfogva a képzeteknek a mi lelkitehetségünknek meg-