Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1879
A Bécsi Codex nyelvének alaktani sajátságai, A nyelv a nép lelkét, szellemét tükrözi vissza, s Innen mondjuk, hogy a nyelvtudomány a népek lélektana, mely az emberi szellem bámulatos tüneményeit megfejteni, a nyelv eredetét, természetét, törvényeit kutatni törekszik. Hogy ezt elérje, gyűjti, osztályozza és magyarázza mindazon nyelvi adatokat, a melyeket csak megkeríthet. De vájjon emez adatok földolgozásánál, a nyelv természetének s törvényeinek kutatásánál a népnyelvet, máskép : az ebben uralkodó nyelvszellemet tartsuk-e szem előtt, vagy a nyelvemlékekre támaszkodó etymologiát, arra nézve a tudósok részéről határozott megállapodást fölmutatni nem tudunk. Annyi azonban elvitázhatlan, hogy a nyelvkészlet amott halmozódik össze, de maradandó közkincscsé, éles analysiseivel, az etyinologia idomítja. A nép- és irodalmi nyelv ugyanazon anyagot mutatja föl, s ebben megegyeznek; de mig az egyikben az anyag rendszeresen jelenik meg, addig a másikban az öntudatlanul működő nyelvalkotó szellem ereje mutatkozik. A nyelvben azonban, anyagon kivül, idomot is találunk. Azon szók, melyek eme nyelvidomot szolgáltatják, mint pl. a viszonyítok, névmások sat. annyira elvont természetűek, hogy még csak nem is sejthetjük, miként lettek, honnan származtak. A nyelv külsőképen folytonosan változik, s még sincs az ember hatalmában azon változást akár előidézni, akár elhárítani; vagyis: a nyelv akaratunk ellenére is olyan, a milyen. Schelling szerint: „miután nyelv nélkül általában emberi öntudat nem gondolható, a nyelv alapja öntudattal nem rakathatott." Ehez képest a nyelvnek sem anyaga, sem idoma nem tekinthetők az emberi szellem ösztönszerű követelményeinek , s igy azok bizonyos tárgyi kényszerűséggel állanak szemközt. E tárgyi kényszerűséget nyelvalkotó szellemnek nevezzük s csak a nyelv valamennyi történeteiben találjuk teljesen. így akár népnyelvi, akár irodalmi termék szolgáltatja az alapot a nyelv-búvárlathoz, mindig a nyelvalkotó szellem hatásából kell megfejtenünk a nyelvfaj egyeseinél előálló változásokat, egyedi különbségeket. Midőn tehát a XIV. század elejéről fönnmaradt Bécsi Codexbeli bibliafordítást alaktani sajátságaira nézve elemezni fogjuk, búvárlatainknál a régi és jelen nyelvet, s a jelenben különösen a tájnyelvet, továbbá a rokonnyelveket egyaránt figyelemmel kisérni tartjuk főfeladatunknak. Hazai irodalmunk mezején alig akadunk becsesebb emlékekre, mint a melyeket a bibliafordítások nyújtanak. Akár szókincsét tekintsük nyel1*
