Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1874
^15 Mint majd midőn lángszárnyakon eljövend A nagy bírónak Cherubin angyala, Es kürtje harsány hangja, a mély Sirba leszáll hidegült porunkhoz. i De nem csak az, amit képzelmtink föl nem ér — a menynyiség fönsége — lianem az is, mit értelmünkkel meg nem foghatunk — a zavar — egyaránt kelthet bennünk magasabb érzelmeket. A rend és arány ritkán ébresztenek bennünk csodálkozást. Hogy valamit szépnek mondhassunk, okvetlenül szükséges a részek arányossága; a fenséges ezt nem kívánja, sőt amennyire lehet, még kerüli is; Berzsenyi e helye: Áldás virágzott a Duna partjain, Áldásba' ferdett a Tisza síkjain, Áldásba a vad Dráva berkin S Fátra kopár farain lakó nép nem mondható fenségesnek, mert az egész képen a legszebb rend és arány ömlik el ; de ott hol elménk állandóságot nem talál, hol alkotott müveink az örök romlás kénye alatt nyögnek, hol semmiben megnyugvást nem találhatunk, helyén van a fenséges, mint im ez: .... így volt, így marad a világ, Forr mint az ádáz tengerek, a midőn A szélvészek bércodvaiknak Vaskapuit és reteszit leszórván A bús haboknak zúgva rohannak, és A képtelen harc itt hegyeket temet, Ott uj világot hoz fel; egymást Váltja örök romlás s teremtés. A végtelen erő és nagyság, főleg az istenség eszméjében, igen alkalmas arra, hogy fenséget szüljön. E fenség azonban különbözik attól, melyet a természet szerfeletti erői és hatalma támasztanak; míg ezek ugyanis folyton rettegésben tartanak, addig az előbbi erkölcsi viszonyunknál fogva az istenséggel, fölemel. Az örök lényről szólva, a zsoltáros képeinél nem kisebbeket alkot Berzsenyi, midőn pl. annak karját így festi: Mindenható kar méri ki sorsodat, Kar, melyen ég s föld sarkai forognak, Kar, mely dicsőült őseidnek Rettenetes hadait vezette. Vagy midőn ennek erejét ecseteli:
