Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1857

nem akarják, vagy nem képesek. A növelési föladat tehát egyedül az anyáké maradna; de kik arra sem erkölcsi erö, sem akarattal nem bimak. Azért is örömest kerülik a pillanatnyi kellemetlenséget s behunyják szemeiket gyermekeik hibái előtt. Nem szeretetből hagyják gyermekeiket szabad önkényökre, mert mutatánk már fel az elöidökböl jeles szigorú anyákat, kik szerették gyermekeiket és a közjóra nagyobb áldozatot hozának, s igaz is: tetemes száma ama nagy férfiaknak, kiknek nevei tetteikkel a történelemben díszlenek, mikké lőnek, azt jobbadán édes anyjoktól nyert kedélyképzésnek köszönhetik; mert feledhetlenek és az élet minden viszonyaira elhatározó befolyásnak azon első benyomások, melyeket a vallásos érzelmű és tiszta kedélyű jó anya gyermeke keblébe olt; nem szeretetből hagyják mondom gyermekeiket szabad önkényökre, hanem lágyság és önkimélésből, s részben rangjukhoz képest illetlennek tartják azokat megfenyíteni. Pedig hogy semmi nem menti fel szüléket attól, hogy botlott vagy romlásnak indult gyermekeiket meg ne fenyítsék, ha nem vonatkozunk is az ősidőkből maradt példák vagy a szent lapok számos idézeteire, több fényes példát mutathatunk fel, melyek igazolják abbeli állításunkat, miként ép nem illetlen gyermeket szüle által roszaságaért megfenyíteni, s nem mentetik fel a kötelességtől, mely gyermekben a roszat megfenyítni vagy fenyítetni parancsolja. Növelötársam beszéli, mikép egy főrangú apa, kinek fia ép az ö növelése alatt botrányos magaviselete által másoknak rosz például szolgált, teljes apai szigorsággal tüstént megfenyíteté, olvasatlanul, mint mondani szoktuk, ráveretvén a tizenkettőt azon meghagyással, hogy legkisebb botrányért imigyen fog meglakolni, mire azonban szükség nem leve, az apai szigor megeszközölte a kivánt hatást. — Egy más előkelő apa, kitől a tényt magától hallók, anyja irányában tanúsított makacskodásaért már tizenöt éves fiát maga fenyíté meg igazi apai szigorral. És e fenyíték életre szolgáló volt, mert a dacos fiúból a legengedelmesebb ifjú vált, mi nem válandott, ha az apa talán gyöngédségből túl lépi a határt, mely közt kell hogy forogjon minden szülei kötelesség. És az apa mindig örömest emlékszik vissza a hatásra, melyet apai kötelességénél fogva ekkor fián gyakorlott. Még fényesebb példát hozunk fel egy királyi családból. A wales-i kis koronaherceg bizonyos alkalommal a királyi palota egyik teremének ablakában henyélve áll vala. Neki a föladott leckét kelle könyv nélkül tanulnia, de ö e helyett az ablakon a kertbe nézgélve ujjaival játszogatott az üvegtáblákon. Növelönéje észrevevén a játszó kis herceget, barátságosan kéri öt, hogy inkább feladott tanulmányáról gondolkodnék. Mire a kis herceg tagadólag válaszolt. A növelőné pedig, akkor én önt, ugy mond, a szögletbe állítom. A kis herceg erre egész daccal: azért sem tanulok, sem a szögletbe állni nem fogok, mert én wales-i herceg vagyok; s még ezt mondja, lábaival egy üvegtáblát berúg. Erre fölemelkedik ülőhelyéből a növelöné s mondja: uram, önnek tanulni kell, vagy a szögletbe állítom. Azért sem, mond a kis herceg, és egy második táblát rug be lábával. A növelöné csönget, jő a komornok, s ez által izeni a kis herceg atyjának Albert hercegnek, hogy kéreti, ha királyi fönsége hozzá jöni méltóztatnék, mivel fiának a kis hercegnek igen fontos dolgában ohajtna vele szólani. A jó indulatu atya azonnal jo s mindent, mi előfordult, magának elbeszéltet. Ezután kis fiához fordul s int neki, hogy ülne kis zsámolyára, mondván: ülj ide s maradj veszteg, míg visszajövök. Erre teremébe vonul az atya s hozza a szentírást. Most vigyázz, mond a kis hercegnek, mit mond sz. Pál apostol neked s hozzád hasonlóknak. Erre olvas (Galat. 4. 1. és 2.) „Ezt mondom pedig: még az örökös kis gyermek, semmiben nem különbözik a szolgától, jóllehet mindennek ura legyen. Hanem gyámatya és gondviselő alatt vagyon mind az ideig, melyet atyja rendelt" Igaz, mond tovább az atya, hogy te wales-i herceg vagy, és ha magadat illően viseled, előkelő ember,