Századok – 2024
2024 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - C. Tóth Norbert – Németh Péter: Várjobbágyokból nemesek. A Megyeriek és Rádiak küzdelme a nemesi létért (Gulyás László Szabolcs)
TÖRTÉNETI IRODALOM amelyben számos lényeges adatot ismertetnek e személyekkel kapcsolatban. Ennek a döntésnek a jelentőségét, úgy vélem, felesleges külön kiemelni: az adattár messze túlmutat a kötet konkrét témáján. A felsorakoztatott nevek külön érdekessége, hogy viselőik hatalmas területről, összesen 19 vármegyéből érkeztek az eskü letételére, ami egyúttal érdekes és talán megválaszolhatatlan kérdéseket is felvet. Hogyhogy ilyen messziről és miért ekkora területről jöttek az esküt letevők? Továbbá milyen társadalmi kapcsolatrendszerrel rendelkeztek az ügyben felperesként szereplő nemes várjobbágyok? A meglepetések számát egy újabb fejezettel növelték, amelyben részletesen bemutatják a Megyery család levéltárának történetét annak középkori létrejöttétől a 20. század közepi pusztulásáig. Ügy vélem, ennek a résznek a fontosságát sem lehet eléggé hangsúlyozni: ezzel ugyanis olyan levéltártörténeti adalékokat szolgáltatnak az olvasónak, aminek országos jelentősége is van, hiszen a család okleveleinek története a levéltárak kialakulása vagy éppen az országos méretű 20. századi forráspusztulás tipikusnak tekinthető menetét is jól tükrözi. A szerzők azonban ezzel sem elégedtek meg: egy táblázatban a Megyery-levéltár egykori okleveleinek jegyzékét is közlik (247 darabot, melyek nagyobbik fele Mohács előtti oklevél volt). Ennek böngészése közben minden középkorásznak összeszorul a szíve, hiszen fájó látni, hogy mi minden állhatna még a kutatás rendelkezésére, ha az oklevélanyag sorsa csak kicsit is szerencsésebben alakult volna. És ez csupán egyetlen, lokális jelentőséggel bíró família iratanyaga. Könnyen el lehet tehát képzelni, hogy országos méretekben hogyan is zajlott le a forráspusztulás folyamata. Az igen sokoldalú információkat tartalmazó kötet műfaját - a fent elmondottak alapján - igen nehéz pontosan meghatározni. A státuszper ismertetése alapján nyugodt szívvel mondhatnánk, hogy egy precízen megírt esettanulmány került az olvasó kezébe, azonban a könyvben szereplő további fejezeteknek köszönhetően ennél sokkal többről van szó. Valójában valódi kézikönyvről beszélhetünk ez esetben, amely — a státuszper ürügyén — megannyi történeti kérdést taglal. Hozzá kell tenni, hogy a bonyolult eseménysor nyomon követése, a nagyszámú szereplő azonosítása (főleg neveiknek észben tartása) komoly figyelmet követel az olvasótól. Nagy szerencse, hogy a szerzőknek ezen a téren minden szálat sikerült végül elvarrniuk, és kibontakozhat számunkra a végleges és értelmezhető összkép. A tematikai és szerkezeti összetettségtől függetlenül mégiscsak a három szakaszból álló státuszper a fő tárgya a munkának, amelyekről Szepesi Jakab országbíró 1378. évi ítéletlevelében maradtak fenn információk. A téma már önmagában is figyelemre méltó. A státuszperek a 13. századtól indultak meg a középkori Magyar Királyságban, köszönhetően annak a komplex gazdasági-társadalmi átalakulásnak, amelynek egyik felhajtóereje a királyi birtokpolitika megváltozása volt. Ennek következtében megrendült az a stabilitás, amely a korábban a királyi birtokokon élő, szolga vagy kötött szabad jogállású népelemek - ide sorolva a várjobbágyokat, várnépeket, udvarnokokat és egyéb szolgálónépeket is - helyzetét két évszázadon át jellemezte. A korban végbemenő változások a jogilag egységes jobbágyság és nemesség kialakulása felé mutattak, amely e népek közül egyesek számára (s ezek leginkább a várjobbágyok voltak) társadalmi emelkedést, de a többségnek (főként a várnépeknek) jobbágysorba süllyedést eredményezett. A státuszperek, azaz e népek jogait és a királyi birtokon belül betöltött státuszuk igazolását szolgáló jogi eljárások voltak azok, amelyekkel e társadalmi csoportok tagjai megpróbálták helyzetüket stabilizálni, szembeszállva a rájuk váró, általában nem túl biztató kilátásokkal. A perek legnagyobb része már a 13. században lezajlott. Habár a jogilag egységes jobbágyság és nemesség keretei legkésőbb a 14. század első felére kialakultak - amelyre I. Lajos 1351. évi dekrétumát szokták felhozni bizonyítékként -, tévedés lenne azt gondolni, hogy nem voltak az országban olyan királyi népek, amelyek esetében ez az átalakulási folyamat ne nyúlt volna át a 14. század második felére. A könyvben bemutatott, három szakaszban tárgyalt státuszper pedig éppen egy ilyen, kifejezetten későn lezajló eseményt rögzít, ami betekintési lehetőséget nyújt számunkra a kor egyik általános, országosan is jellemző folyamatába. 589
