Századok – 2023
2023 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Richly Gábor: A Helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ története, 1980–2020 (Hammerstein Judit)
TÖRTÉNETI IRODALOM tásának indokolatlansága, esetleges bezárása is felvetődött. Nincs persze új a nap alatt: alig telt el néhány év az első külföldi magyar kulturális intézetek megalapítását követően, az 1930-as években intenzív polémia bontakozott ki a rendkívül költséges, ugyanakkor láthatóan „kevés hasznot hozó” Collegium Hungaricumok finanszírozásáról, fenntartásuk értelmességéről. Végül épp csak egy hajszálon múlt, hogy a magyar kormány takarékossági megfontolásokra hivatkozva a Római Magyar Akadémiának ma is otthont adó Falconieri Palotát - ez ma a legértékesebb külföldi magyar állami ingatlan - végül nem adta el az olasz államnak. Az is konstans jelenségnek tűnik, hogy a hálózat növekedése a fenti nehézségek ellenére az utóbbi évtizedekben szinte töretlennek bizonyult, az intézetalapításokkor pedig a presztízsmegfontolások rendre felülírták a költségvetési, takarékossági, fenntarthatósági szempontokat. (Ennek az ellentmondásnak a magyarázata talán abban a feszültségben keresendő, hogy míg a magyar kultúra gazdagsága, a magyar kulturális teljesítmény rendkívül sokrétű kapcsolódása az egyetemes, illetve más nemzetek kultúráihoz egy impozáns, az ország méretéből nem következően kiterjedt kulturális diplomáciai intézményrendszer kialakítását teszi indokolttá, sőt szükségessé, addig ezzel a megalapozott igénnyel az ország teherbíró képessége, gazdasági teljesítménye nem tud kiszámítható és megnyugtató módon lépést tartani.) Az elmúlt évtizedek szakmai, politikai vitáiban hasonlóképpen „örökzöld”, a kultúrdiplomáciai koncepciókban is hangsúlyosan megjelenő mozzanat a külügyi és a kulturális tárca közötti rivalizálás, amely arra a dilemmára vezethető vissza, hogy a kettő közül vajon melyik alkalmasabb gazdája a magyar kulturális diplomáciának, azaz a magyar kultúra sikeres külföldi népszerűsítése milyen optimális szervezeti hátteret tesz szükségessé. Ez persze egy racionális polémia, hiszen mindkét tárca illetékessége vitán felül áll. Ráadásul számos releváns vetülete van: ilyen például az intézetek szakmai, költségvetési autonómiájának vagy a kulturális diplomatától elvárt emberi, szakmai kvalitásoknak, azaz a nyitottabb vagy a zártabb szemléletű kulturális diplomáciai munka preferálásának kérdése. A helsinki intézet története tanulságos esettanulmány tehát abból a szempontból is, hogy egy nem stratégiai, ugyanakkor mégsem jelentéktelen intézet miként állta a sarat a visszatérő financiális nehézségek, a fenntartó- és koncepcióváltások, a befogadó közeg jelentős átalakulása közepette úgy, hogy közben a közvetítő kulturális szervezetek hanyatlása mellett egyre fontosabb szerep hárult rá. A kötetből közeli betekintést nyerhetünk továbbá az intézet működésének kulisszatitkaiba. Richly mindent aprólékosan dokumentál: név szerint megismerjük az intézet összes munkatársát, az igazgatóktól kezdve a takarítókkal bezárólag. Rendkívül részletes leírásait olvashatjuk a konkrét, műfaji bontásban prezentált programoknak, szemléletesen érzékeltetve a tevékenységi kör bővülését, az intézeti munka komplexitását. Miközben a rendszerváltás után az intézeti munkában számos pozitív fejlemény tapasztalható (professzionálisabbá váló tevékenység, az ideológiai kötelékektől való megszabadulás, össznemzeti kultúrában való gondolkodás stb.), Richly egy negatív változásra is rámutat, jelesül annak az igényesebb elemzőmunkának az eltűnésére, amelynek keretében az intézeti munkatársakkal szemben elvárásként fogalmazódott meg, hogy terjedelmes és átfogó anyagokat készítsenek például a befogadó ország kulturális intézményrendszeréről, kultúrpolitikájáról, kultúrafinanszírozási gyakorlatáról. Richly Gábor a helsinki intézet igazgatójaként írta meg a kulturális központ történetét feldolgozó kiváló monográfiáját. Hiányérzetem épp ezért talán csak annyiban támadt, hogy megoszthatott volna néhány személyes, akár a fenti dilemmákat illusztráló, a kötetet színesítő élményt is az intézeti munka taglalásakor. De ennek elmaradása abból a dicséretes szerénységből is fakadhat, hogy a szerző saját szerepét nem kívánta előtérbe tolni. Hammerstein Judit 834
