Századok – 2023
2023 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Dévényi Anna: Nemzetnevelés-parafrázisok. A nemzetépítéstől a hatalomkoncentrációig (Bánkuti Gábor)
TÖRTÉNETI IRODALOM Dévényi Anna NEMZETNEVELÉS-PARAFRÁZISOK A nemzetépítéstől a hatalomkoncentrációig Kronosz, Pécs 2020. TJ5 oldal Milyen történelmi szituációkban kerülnek előtérbe a nemzeti jelzővel illetett fogalmak? Milyen konfigurációkban kapcsolódnak össze nemzet és a nevelés kérdései? Eszlelhető-e strukturális hasonlóság a „nemzetnevelés” nehézsúlyú műszavával kifejezett szándékok között, vagy markánsan eltérő célokra is irányulhat használata? Egyáltalán, mit tesz láthatóvá a múltból a szavak és a dolgok közötti kapcsolat, a jövőre irányuló elképzelések és az aktuális jelen közötti viszony? A munkát kézbe véve - címe alapján - valamiféle szemantikai jelentés réteg-vizsgálatra, a nemzetnevelés fogalomtörténetével kapcsolatos eszmefuttatásra asszociálhat az olvasó. A hazai történetírásban olykor öncélúnak vagy másodlagosnak tartott elméleti-módszertani tájékozottság miatt ez sem volna haszontalan, ám az imponáló forrásbázist és szakirodalmat mozgósító Nemzetnevelés-parafrázisok „hagyományos” értelemben véve is hard történeti munka. Az már a multiperspektivikus szemlélet és az ehhez adaptált pragmatikus módszertan eredménye, hogy a történeti anyag megmunkálása során az összefüggések olyan hálózata tűnik elő, amely - megfelelő kérdések híján - a maga összetettségében mindeddig rejtve maradt. A viszonyokat a kérdésfelvetés által összefüggésbe hozott jelenségek teszik kontúrossá, az elemzés által generálva újabb és újabb kérdéseket. Dévényi Anna elsődleges kutatói kérdése a „nemzetnevelés” Gömbös Gyula-, valamint Hómán Bálint-féle használatára vonatkozik: „Találhatók-e eltérő értelmezési mezők a pártpolitika és a művelődéspolitika fogalomhasználata között, avagy közös, egységes programnak tekintjük ezeket? Másként fogalmazva: mennyire folytatott autonóm művelődéspolitikát a vallás- és közoktatásügyi miniszter a Gömbös-kormányon belül?” (209.) Mitől válik releváns történeti kérdéssé az összevetés? A fogalmat kosellecki értelemben vett történelmi alapfogalomnak tekintve és ekként vizsgálva Dévényi meggyőzően bizonyítja, hogy a „nemzetnevelés” biztosan azon fogalmak körébe tartozik, amelyek „szemantikai hordereje nagyobb a politikai-társadalmi térben használt »puszta« szavakénál” (11.). Azaz múlt, jelen és jövő, valóságérzékelés, jövőkép és program egyszerre sűrűsödik benne, e komplexitás pedig társadalmi, politikai és kulturális tényezők által meghatározott. Bár nincs okunk kételkedni abban, hogy a szerző érdeklődése valóban erre a kérdésre irányul, azt már a precízen orientáló bevezető fejezete világossá teszi, hogy a kötet címéhez képest az elsődleges kutatói kérdés visszafogottságának funkcionális szerepe (is) van: a redukciót a módszertani megfontolások indokolják. E szelekciót az egyéni preferenciákon és az elérhető források körén túl mindenekelőtt a kutatói kérdés legitimálja. A vizsgálat nem a nemzetnevelés fogalmára utaló szavak összességét kívánja megragadni, hanem a szinkrón és diakrón viszonyítási pontok közegbe helyezett jelentéseit tárja föl. Referenciaként Dévényi egyrészt a német területek nemzetnevelés diskurzusát tekinti át Johann Gottlieb Fichtétől a nemzetiszocialista Ernst Krieckig, míg másik viszonyítási pontja a neveléstudós-oktatáspolitikus Imre Sándor (1877-1945) munkássága. Előbbi segítségével a fogalom használatát életre hívó történeti szituációk jellemzőit azonosítja, utóbbi a pedagógia tudományterületéről érkező jelentéstartalmakat tisztázza. Szűkebb értelemben három magyar nemzetnevelés-parafrázissal foglalkozik: a pedagógus Imre Sándor, az oktatáspolitikus Hóman Bálint és a (párt)politikus Gömbös Gyula nézeteivel és terveivel. Az elvi- és a programszintű megnyilatkozások cizellált feltárásai önmagukban is megálló fejezetekké állnak össze, amelyeket az egységes szempontrendszer szerint végzett elemzés tesz koherens szintézissé. A felépítés lo615
