Századok – 2023
2023 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Sándor – Kecskés D. Gusztáv – Mitrovits Miklós (szerk.): Magyarország külkapcsolatai (1945–1990) (Barta Róbert)
TÖRTÉNETI IRODALOM szerkezete egységes, a bevezetések és a majdnem minden esetben szereplő konklúziók mellett kiemelendő pozitívum, hogy minden tanulmány szerzője a források és az irodalom számbavétele előtt kisebbfajta historiográfiai és kutatásmódszertani áttekintést nyújt, miközben tájékoztat nem csupán választott témája releváns forrásairól, de a további kutatási feladatokról, lehetőségekről, dilemmákról is. A kötet rövidítéseinek jegyzéke, a személy- és helynévmutatók hasznossága mindenki számára evidencia, azzal együtt, hogy ezek a részek mutatják leginkább eklatáns módon a szerkesztői gondosságot. A kötet bevezető tanulmánya és első fejezete a hidegháborús, nagyhatalmi vetélkedés, valamint a nyugati világ (EGK, NATO) és a keleti tömb (KGST, Varsói Szerződés) integrációs kereteibe illeszti a korabeli magyar külkapcsolatokat, meggyőzően érvelve amellett, hogy a korabeli magyar külpolitika egyetlen szegmensét sem lehet leírni a demokratikus, szuverén államok külpolitikai fogalomtárával, viszonyrendszerével és mozgásterével. Ez a munka egészén végighúzódó, meggyőzően bizonyított munkahipotézis teljesen helytálló, ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a korszak szuverén, demokratikus nyugat-európai államai külpolitikájukban jelentősen alárendelődtek a Pax Americana globális rendszerét működtető washingtoni nagyhatalmi érdekeknek. Ebben a fejezetben a magyar-amerikai és magyar-szovjet viszonyrendszer jól súlyozott és széles ívű áttekintései mellett új és eredeti szemléletmódot tükröz annak elemzése, hogy hogyan próbálta Magyarország kihasználni a Varsói Szerződés erőforrásait, illetve erősíteni az alapvetően katonai szervezet politikai funkcióit. A későbbiekben emellett felerősödött Budapest azon törekvése is, hogy az EGK-kapcsolatokat a Nyugatról megszerezni vágyott technológiai-felzárkózási transzfer céljaira használja. A Nyugat felé irányuló „modernizációs kapu” a magyar-osztrák, valamint a magyar-nyugatnémet kapcsolatok fókuszpontjaiban is szerepelt. Az kétségtelen, hogy 1945 után Magyarország külpolitikai koordinátarendszerét alapvetően a szovjet geopolitikai stratégia alakulása szabta meg, ugyanakkor az is igaz, hogy az ország kialakított egy realista-alkalmazkodó identitásmintát, mely szerint „még mindig jobb a keleti blokk centrumában lenni, mint a Nyugat perifériáján” (168.). A kötet második fejezetének tanulmányai látszólag földrajzi keretbe illeszkednek (Kelet- Közép-Európa), ugyanakkor ez a térség az itteni szovjet zónát jelöli és ennek megfelelően a bilaterális kapcsolatok is csak szigorúan Moszkva felügyeletével létezhettek. Ezt világosan jelezte a regionális és helyi feszültségek (kisebbségi politika Erdély tekintetében, a csehszlovák-magyar lakosságcsere, a „kis hidegháború” Jugoszláviával) látens kezelése, de az is, hogy a korabeli magyar-lengyel viszonyt leginkább a két ország eltérő nyugatnémet irányú viszonyulása terhelte meg. A bolgár-magyar kapcsolatok pedig azért voltak jórészt konfliktusmentesek, mert a két ország között valójában nem voltak ütközési pontok (ez a viszonyrendszer talán a legkevésbé kutatott). A korszakbeli NDK-magyar kapcsolatokkal foglalkozó tanulmány meggyőzően érvel amellett, hogy a bilaterális viszonyrendszernek szerves részévé vált a két ország állambiztonsági együttműködése, ugyanakkor ennek hatékonyságát visszafogta a magyar államkassza folyamatos „valutaéhsége”, ami miatt a korszakban a Balaton az NSZK-NDK turisták számára „nyitott vasfüggönnyé” válhatott. A Budapest számára fontosabb nyugat-európai államokkal fenntartott kapcsolatokkal foglalkozó harmadik fejezet tanulmányai amellett, hogy hangsúlyozzák az ország gazdasági-technológiai felzárkózási kényszerét, azt is jól érzékeltetik, hogy a francia, valamint a brit külpolitika számára Magyarország nem volt prioritás, noha Párizs és London sohasem mondott le a térség lehetőség szerinti befolyásolásáról. Amíg Párizs minden magyar ügyet a Moszkvához fűződő francia viszony spektrumába helyezett, addig Budapest gyakran kereste Franciaország „kegyeit”, és érezhető volt az országban a francia kultúra hatása is. Budapestről tekintve London az USA legfontosabb szövetségesének, így „magas prioritású ellenségnek” számított, nem volt tehát véletlen, hogy Margaret Thatcher személyében csak 1984-ben járt első ízben brit 1034
