Századok – 2022
2022 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bencsik Péter: A kivándorlás és a magyar állampolgárság, 1948–1978
BENCSIK PÉTER a külföldön letelepedő viszont nem. Az akkori magyar jog szerint az sem vesztette el a magyar állampolgárságot, aki más állampolgárságot is szerzett. Ennél fogva, aki nem emigrált, az továbbra is magyar állampolgár maradt, s vagy tartózkodott minden, Magyarországgal szemben ellenséges cselekedettől, vagy ha ezt nem tette, jobban járt, ha később nem lépett magyar területre. Ekkor ugyanis könnyen járhatott úgy, hogy nem engedték többé kiutazni az országból.69 Az 1978-as jogszabályok születésekor keletkezett levéltári források azonban véleményem szerint nem támasztják alá ezt az elméletet. Egyetlen olyan hozzászólás sem hangzott el ugyanis a politikai és a belügyi vezetés zárt ülésein, amely ilyen célokat fogalmazott volna meg. Lehetséges, hogy az új szabályoknak ilyen következménye lett, az azonban kétséges, hogy a rendeletcsomag kiadásának ez lett volna a motivációja. A párt kivándorlási politikája kapcsán feltárt források pedig egyenesen cáfolják ezt a magyarázatot. Egyszerűen azzal is lehet indokolni ezt a lépést, hogy hazánkban korszakokon átívelő tradíció volt a kivándorlók magyar állampolgárságának megtartása. A dualizmus korában hozott törvények szerint a kivándorlás nem járt a magyar állampolgárság elveszítésével, és az 1909-es kivándorlási törvény elméletileg 1961-ig hatályos maradt. Fentebb ugyan amellett érvelek, hogy a kivándorlók 1948—1949-től feltehetően, 1955 után pedig egyértelműen elvesztették állampolgárságukat. Ezek a lépések azonban a magyar emigrációs politika tradíciói ellenében történtek, a szovjet gyakorlat szolgai átvételével. A desztalinizálás következtében azonban fokozatosan megindult a visszatérés a korábbi hagyományokhoz. Ennek első eleme a kivándorlás és a külföldi letelepedés egymástól való elkülönítése volt 1955-ben - ezzel ugyanis korlátozott módon, de lehetővé vált a külföldre való távozás az állampolgárság megtartása mellett. Az enyhülés második lépcsője a „külföldi letelepedés” lehetővé tétele a nyugatra távozók számára is (1963). Ezt követően elvileg a sikeres kérvényezők szabad döntése volt, hogy kivándorolnak (lemondva az állampolgárságról) vagy külföldön telepednek le (megtartva állampolgárságukat). Ez a döntés idővel valóban egyre szabadabb lett. Ugyanakkor a Kádár-rendszer mind inkább támaszkodni kívánt a külföldön élő magyarságra, és ezért azt támogatta, hogy az újonnan távozók (egyébként meglehetősen szűk) köre tartsa meg állampolgárságát. Ezzel valójában a sztálinista, a Szovjetunióból importált szabály szellemiségével szakított, amely a kivándorlókat hazaárulónak tekintette és megfosztotta állampolgárságuktól. 69 William Sólyom-Fekete: Travel Abroad and Emigration under New Rules Adopted by the Government of Hungary. Washington, D.C. 1979. 47-56. Ezután a szerző azzal vádolja a magyar kormányt, hogy ezt a kivándorlásra vonatkozó bújtatott tiltást a legnagyobb kedvezmény elnyerése érdekében próbálja álcázni, lásd uo. 58-62. 831