Századok – 2022
2022 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Ágnes: Németek Magyarországon, 1950–1970 (Bednárik János)
TÖRTÉNETI IRODALOM sajtójának vagy a két országba szakadt családtagok kérelmeinek egymással való ütköztetése számos izgalmas aspektusra világít rá. Rendkívül érdekes volt a családegyesítések diplomáciai és bürokratikus útvesztőinek megismerése (főként: 85-130., 431-436.) - például az a tény, hogy egyik félnek sem volt érdeke a status quo felborítása. Míg a magyar fél (többek között) a hazatérők anyagi követeléseitől félt, addig a keletnémet kormányzat a munkaerő-veszteségtől tartva hátráltatta a (munkaképes) kitelepítettek repatriálását. A keletnémet oldallal szemben sajnos a nyugatnémet szövetségi és tartományi szervek, intézmények iratanyagát, illetve általában a magyar-nyugatnémet kapcsolatokat Tóth Ágnes nem dolgozta fel hasonló mélységben. A könyvben természetesen a „nyugati helyzetről” is képet kapunk egy-egy beszédes forrás, fontos személy és szervezet révén, de sok résztéma esetén az NDK-s példák és gondolatmenetek mellett elmarad az egyébként a magyarországi kitelepítettek többségének otthont adó NSZK párhuzama. Néhány esetben pedig csak a sorok között jön rá az olvasó, hogy a „német fél” tulajdonképpen mindvégig a keletnémet felet jelentette. A félreértések elkerülése végett: úgy gondolom, hogy a szerzőt elismerés illeti azért a hatalmas forrásfeltáró és értelmező munkáért, amit a „keletnémet fronton” elvégzett, és csupán arra utalok, hogy az olvasót érdemes lett volna elöljáróban felkészíteni, és az egyes témáknál emlékeztetni erre az egyébként könnyen elfogadható aránytalanságra. Végül, mint ígértem, abból a szempontból is szeretném értékelni a könyvet, hogy az milyen kapcsolódásokat kínál a magyarországi németekkel foglalkozó néprajzi-antropológiai kutatások számára. Mindenekelőtt azt emelném ki, hogy a fent méltatott, országhatárokon átívelő forrásfeltárás frissítőén hathat a magyarországi németek második világháború utáni sorsával kapcsolatos hazai tudományos narratívákra és agendákra, amelyekből sokáig kiszorultak az országot elhagyott százezrek. Tóth Ágnes könyve fontos alapmű azok számára, akik a jövőben a szétszakadt családok és települési közösségek tagjai közötti interakciók antropológiai leírását, a néprajzilag értelmezhető kulturális jellemzők hagyományozását kívánják vizsgálni. A szerző egy másik, a hazai kutatásokban jelenlévő „mentális szakadék” áthidalhatóságát is felvillantja könyvében, amikor a világháború és a kitelepítés cezúra-jellege helyett több téma esetében is a kontinuitást hangsúlyozza. Például a háború előtti mechanizmusok továbbélését látja abban, ahogy a németséggel kapcsolatban központilag megfogalmazott célok megtörnek az alsóbb szintű apparátusok halogató, blokkoló magatartásán. (497.) A falusi társadalmak esetében pedig arról ír, hogy „az élet bizonyos területein működött a kontinuitás, azaz egy adott személy közösségen belüli megbecsültségét, státuszát továbbra is a lokális társadalmon belül korábban elfoglalt helye, szerepe határozta meg”. (503.) A kontinuitás-gondolaton kívül még egy, számomra az újdonság erejével ható állítást emelnék ki: Tóth Ágnes a német kisebbség kollektív megbélyegzettségével kapcsolatban - a személyes és csoportszinten egyaránt negatív hatások mellett - azt is megjegyzi, hogy ez „a sorsközösség növelte a csoportkohéziót, és megerősítette a nemzeti identitást”. (503.) Ez a három kiemelt tényező, és a könyv sok más állítása számos antropológiai kérdésfeltevés lehetőségét rejti magában. Csupán a teljesség kedvéért említem meg azt a számtalan levelet, vallomást és más egodokumentumot, a lokális viszonyokra, konfliktusokra rávilágító forrást, amelyet a szerző feltárt, idézett és ezzel egyúttal további elemzésre is felkínált. Az általa létrehozott nagy, átfogó munka — az említett forráskiadvánnyal együtt — kiváló kereteket nyújt a magyarországi németek mentalitását, identitását, kultúráját néprajzi-antropológiai mélyfúrásokkal megismerni kívánó kutatóknak. Bednárik János 227
